Mielőtt azt gondolnánk, hogy az SZDSZ-ben a hétvégén történteknek bárminő köze lenne a kormány működéséhez, a választások időpontjához vagy az ország 2010-es (még mindig: válság)költségvetéséhez, számoljunk. A bruttó 386 országgyűlési képviselő nettó máris 384, mert a bruttóból lejön Toller László betöltetlen mandátuma, valamint a gyengélkedő Horn Gyuláé, miből adódóan a többséghez 193 képviselő szükséges, amiből ha a szocfrakció a maga nettó 188 szavazatát hiánytalanul szállítja, a kormánynak további mindösszesen öt partizánra lesz szüksége a talpon maradáshoz. Ehhez az igényhez képest a négy parlamenti szabadúszóról (a sportos Gyenesei, a kisüsti Császár, Vass a Tisztelet Társaságából, és az exfideszes Tóth András) már jól tudjuk, hogy olyan apró szívességekért, mint egy tárca nélküli miniszteri poszt, egy pekingi repülőjegy (full panzióval) vagy némi készpénz igény szerint teszi ki az asztalra szociális érzékenységét és/vagy elkötelezettségét a költségvetési fegyelem imperatívusza iránt. Õhozzájuk már csak egyetlen főnek kell csatlakoznia az ex-MDF-frakció hat árvája közül (köztük a közismerten kidolgozott felsőtestű Lengyel Zoltánnal), vagy az SZDSZ-frakció 19 tagja közül - a végkövetkeztetést önökre bízzuk. Az SZDSZ-frakcióra ráadásul a pártnak magának, s új elnökének, Retkes Attilának nincs befolyása. A frakció ugyanis nem a párt, hanem a parlament szerve, így alkotmányos intézmény, és pártalapszabály ide vagy oda, számára csak az Alkotmány és a Házszabály a kötelező. A szabad mandátum alkotmányos elve pedig kizárja azt is, hogy a frakciót bárki bármire utasítsa. A közjogi helyzet tehát egyértelmű, ehhez képest Retkes nyilatkozatai, miszerint "nem szabad a frakció szerepét, jelentőségét túlértékelni", valamint abbéli tervei, hogy ő, illetve az őáltala vezetett párt ezt vagy azt támogatná vagy nem támogatná a költségvetési törvénytervezetből, egyetlen kérdést vet fel. Hogy is képzelheti e férfiú, hogy elvezetget egy pártot, miközben az ehhez szükséges alapismereteknek sincs a birtokában? Mintha valaki autóvezetés közben arról értekezne, hogy a féltengely teljesen szükségtelen alkatrész, a zökkenőmentes haladás nélküle is megvalósítható. Retkes is az árokban fogja bevégezni futását, de a köztársaság 2010-es büdzséjére semminő befolyással nem lesz. Ez a hon minden polgára számára megnyugtató kell, hogy legyen, eltekintve attól a pár embertől, akik Retkest kitalálták, azt képzelve talán, hogy szavazatért cserébe ők is beállhatnak majd a sor végére kis csajkájukkal a kezükben, hátha marad valami a bogrács alján. (A pletykák Retkes promotálóinak társaságában tudják fővárosunk első emberét is, aki, reméljük, rövidesen megcáfolja majd e rosszízű, reá nézve súlyosan dehonesztáló híreszteléseket.) És bár a pártok versengésén alapuló képviseleti demokráciától ez az ügymenet kissé idegen, az is faktum, hogy 2006-ban nem Retkes és kispajtásai jutottak be az Országgyűlésbe az SZDSZ márkanév alatt, hanem a mostani frakció tagjai.
Retkest addig is tekintsük a bizonyos kultúrkörökben bevett "vidám temetés" kulcsfigurájának. Hisz az első konsternáció után, melyet küldöttgyűlési fellépése okozott, s cselekvési tervének négy pontja után, melyek a Magyar Fórum és a Magyar Nemzet örök vezércikkeiből szinte változtatás nélkül landoltak pengeéles ajakán, az elnök most már inkább tűnik ellenállhatatlanul komikus alaknak. Másoktól levetett laposságokat szajkózó, s az önmaga fontosságába vetett hit által elvakított hólyagnak.
Ám e bohózati körülmények dacára a temetés még temetés marad. S hogy innen merre lejt majd a pálya? Retkes pártja 2010-ben összeszedi majd a szűkebb rokonság szavazatait - már ha eljut odáig, amire nem vennénk mérget; a frakció pedig éli tovább a saját életét mandátumának lejártáig. Hogy a pártból most tömegével kilépők vajon befejezettnek látják-e pályafutásukat a magyar politikában, megmondani nem áll módunkban, de abban mérsékelten hiszünk, hogy a hajótöröttek esetleges szervezkedése közeles eredményre vezethet (különösen egy ilyen ronda vég után). Még akkor se, ha belőlük és egyéb, máspárti árvízkárosultakból már a következő választásra összeállhat a nemrég még nagyra álmodott Olajfa koalíció. Pedig az EP-választás eredményeinek tanúsága szerint talán akadna itt egy-kétmillió ember, akik ennek az országnak a jövőjét együtt látná a szabad versenyes piacgazdaságban, a képviseleti demokráciában, a jogállamiságban meg a teljes állampolgári jogegyenlőségben, s akik idegenkednek a nemzeti, jobboldali kollektivizmustól éppúgy, mint baloldalitól, legyen a színe bár pirosas vagy zöld. Õk most épp párt nélkül vannak. Ha a kínálat el is tűnt, a kereslet megmaradt - ennél e pillanatban nem tudunk vigasztalóbbat mondani.
