"Ha a családom jövőjét tartom szem előtt, Spanyolország nagyobb lehetőségeket rejt magában" - mondta a múlt héten a Délmagyarországnak Nagy László, válogatott kézilabdázó, a Barcelona játékosa, a sportág magyar világklasszisa. Egyenes beszéd, s aligha van módunk vitatkozni vele. Hogy mi következik mindebből, azt sem hallgatta el. "Konkrétum még nincs, de nem zárom ki, hogy spanyol válogatott leszek."
Nos, ezt mi kétségkívül nem szeretnénk. Azt szeretnénk, ha Nagy László a magyar kézilabda-válogatottal érne el újabb és újabb sikereket. Mert szeretjük Nagy Lászlót és a magyar kézilabda-válogatottat, ami nyilván gyengülne éljátékosa elvesztésével. S ha jobban belegondolunk, azt is nagyon szeretnénk, ha "Magyarország rejtene nagyobb lehetőségeket magában" - voltaképpen ezen dolgozunk.
Csakhogy. Meggyőződésünk szerint nincsen semmiféle jogalapunk arra, hogy ebbe a kérdésbe beleszóljunk, esetleg befolyásolni próbáljuk valamilyen módon a játékost. Bár e jogalapot felesleges is vizsgálni, hiszen eleve szándékunkban sem áll ilyesmi. Ez Nagy László döntése, ő tartozik felelősséggel önmagáért és a családjáért. Nagy László nem tartozik nekünk semmivel, ha egyáltalán ilyesmi szóba kerülhet, mi tartozunk neki. Köszönettel. Köszönettel a sok örömteli pillanatért, amit a játékával szerzett, köszönettel azért, hogy jó Barcelonában magyar turistának lenni, mert a tapasbár tulajdonosa Lazi Kubalát említi boldogan, amikor megtudja, honnan jöttünk, a másik helyi erő a Ramblán pedig Lazi Nagyot - és ilyenkor szeretettel néznek ránk. E köszönetünket vagy a szeretetünket aligha fejezhetjük ki úgy, hogy megmondjuk helyette, hogy mit csináljon.
Nagy László azt mondta a Délmagyarországnak, hogy mérlegel.
Talán annyit tehetünk, hogy a magunk részéről igyekszünk segíteni ebben a nyilvánvalóan egész életére kiható döntésében. Mint a közönsége, aki a szeretetét viszi ki a pályára, amikor ő a játéktudását, a lelkesedését. Ehhez pedig semmi más nem kell, mint önmagunkba nézni. Szeretnénk-e, ha hasonló helyzetben jönne valaki, és azt mondaná, hogy ezt nem teheted meg, mert lenn a rónák nyártüzében fészkel a turulmadár, és elsírja magát az a négy folyó. Vagy éppenséggel azért nem teheted meg, mert jól fejbe vágunk egy vasfüggönnyel. Hát nem ezért akartuk, hogy Magyarországon véget érjen a diktatúra? Hogy oda mehessünk, ahova jólesik, ott élhessünk, ahol jól érezzük magunkat, ahol biztosítva látjuk a magunk és családunk jövőjét? Nem ezért?
És akkor tételezzük fel, hogy Nagy László e mérlegelés végén a spanyol válogatott mellett dönt. Mit mondhatunk? Sajnáljuk, de sok sikert, sok szerencsét! Talán nem fogunk neki szurkolni, ha a spanyolok valakivel játszanak? Dehogynem. Persze ha a magyarok ellen, ha ellenünk játszik, az más tészta. Azzal bizonyára neki is számot kell vetnie. Hogy tudniillik, akkor nem lesz pardon. Akkor jobb, ha felköti a gatyáját, mert jól elverjük a spanyolokat, vele együtt. Na, de előtte és utána? És örökké?
Hajrá, Laci! Hajrá, Nagyon Nagy Laci!
