Bár különösebb illúzióink nincsenek e tárgyban, hátha mégis úgy van, hogy összefüggéstelen ostobaságokat beszélve nem lehet választást nyerni, vagy legalábbis nem érdemes. De fogalmazhatunk pozitívan is: a választási győzelemért induló talán nagyobb eséllyel fut neki, ha kérelméhez valamiféle összefüggő világképet is mellékel, mely nem csak a társadalom ideálisnak vélt állapotát skicceli fel, de a realitásokkal és a rendelkezésre álló eszközökkel is számot vet. (Nem igaz egyébként cikkünk első félmondata: vannak illúzióink.)
E szempontból vizsgálva Orbán Viktor hétvégi tusnádfürdői fellépését - hát, félsiker. Az például kifejezetten rokonszenves volt, hogy Európát vizionálta a világ leendő középpontjának és a haladás előőrsének. Még az is rendben lenne, hogy a jobboldalnak - nemcsak Magyarországon, de egész Európában - tizenöt-húsz évet jósolt a hatalomban. Az európai baloldali pártok Franciaországtól Németországon át Nagy-Britannián keresztül idehazáig bezárólag tényleg elég rozzant állapotban vannak; és ha azt vesszük, hogy az elmúlt 10-15 évben jobbára és sok helyen ők voltak hatalmon, a jobboldal tartós európai fölénye egyáltalán nem elképzelhetetlen. A francia, német, brit, olasz szocdemeket ráadásul az ág is húzza: mivel nemcsak a centrumból tuszkolták ki őket a német kereszténydemokraták, Sarkozy UMP-je, vagy a brit konzervatívok, de erős zöld és nagyon baloldali ellenzékük is keletkezett, amely egyáltalán nem az emberarcú kapitalizmusban látná a jövőt, most végképp tanácstalanul nézdegélnek körbe.
De azért nem kéne a hózentrógert huzigálni. Láttunk már olyat, hogy egy szellemileg teljesen leépült formáció (mint például a toryk a 90-es évek közepén) belátható időn belül és valamennyire összeszedje magát. Arról nem is beszélve, hogy az európai baloldal a 90-es évek elején-közepén még szerfölött virgonc volt. A besavanyodott, önlevében pácolódó jobboldalhoz képest ő állt elő használható ötletekkel munka és tőke viszonyának méltányosabb kiegyensúlyozására, ő talált ki rafinált módszereket az esélyek kiegyenlítésére az oktatásban és a munkavállalásban. Õ sarkallta a polgárokat az öngondoskodásra, a felelősségvállalásra a saját sorsukért; miközben az államnak nem tulajdonosi szerepet szánt a gazdaságban, hanem szabályozóként képzelte el, amely szigorú feltételekkel beengedi a versenyt akár a közszolgáltatásokba is, de gondoskodik a pályák egyenlőségéről, és a polgárait - a fogyasztókat! - megvédi a monopóliumok és a big money ármánykodásaitól. A válság keltette ködben ezeket az elképzeléseket ma kevéssé kontúrosan látjuk - de hogy a blairi, schröderi "harmadik út" megannyi posztulátumát és ideológiai feltevését hiba lenne emiatt mindenestül a kukába dobni, arról éppenséggel a Fidesz valódi programjának mondott kiadványból, a Jövőkép c. kötetből is értesülhettünk.
Orbán lába alól viszont épp e ponton csúszik ki a talaj. A válságért és következményeiért épp az európai baloldalt tenni felelőssé, mondván, hogy a "harmadik út" valójában a "neoliberalizmus" fedőakciója volt csupán, olyan vád, amit legbalról szoktak a középbal fejéhez vágni, jobbára a kapitalizmus ádáz ellenfelei és jobbára a "munkásáruló" jelző kíséretében; nekik viszont licencük van arra, hogy ostobaságokat beszéljenek, cserébe nem is sokan veszik őket komolyan. (A pénzügyi válság gyökere ráadásul épp az az esztelen hitelezés, ami a 80-as, 90-es évek fordulóján a konzervatív amerikai és brit kormányok deregulációs politikájának következményeként alakulhatott ki.) Orbán állításaival szemben az európai baloldal nem gondolja (ő sem gondolja), hogy a piac mindenható lenne, vagy hogy a gazdaság szabályozatlanul jó (ezek igazából értelmetlen mondatok). Az pedig már a politikai fantasztikum köréből merített toposz, hogy a "neoliberális pénzügyi körök", mint valami gonosz vírus, befészkelték volna magukat a baloldalba, meg hogy a baloldalnak saját "pénzügyi elitje" lenne. Az elnököt itt végképp elragadták a "Gyurcsány-Bajnai-klikk" iránti indulatai - a nagy ívűnek szánt elemzést így csapta agyon a gyűlölet-előállítás merőben napi politikai szándéka. A magyar szocialista kormányokról szőtt kényszerképzetek rávetítése az SPD-re, a Parti Socialiste-ra vagy a Labourre pedig mást, mint értelmezhetetlen zagyvaságot nem is adhat ki. Hogy abban a politikai családban, amely tagjának a Fidesz tudja magát, nem temetik a kapitalizmust, és az állam mostani beavatkozását a gazdaságba mentő jellegűnek és ideiglenesnek gondolják, ennélfogva nem is beszélnek így, az egy dolog. Azért sem aggódunk, hogy idehaza azok, akik egyszerre hisznek Orbánban és a kapitalizmusban, hogyan magyarázzák meg majd maguknak a főnök újabb kacskaringóit. A szomorú inkább az, hogy Orbánon kívül ma aligha akad fajsúlyos politikai közszereplő, akinek a horizontja túltekintene a következő két héten vagy három hónapon, és legalább kísérletet tenne bizonyos tartósabb - ha tetszik, elvi, ideológiai - tanulságok levonására a válságból és az ahhoz vezető okokból.
Pedig, ha még nem említettük volna, ez lenne a beugró a választási kampányba is.
