Most, hogy az iráni hatóságok is beismerték azt, amiben eddig sem kételkedett senki - hogy tudniillik az elcsalt júniusi választásokat követő tüntetéseknek nagy számban vannak halálos áldozataik, hogy a Forradalmi Gárda és a Baszídzs milícia számos tiltakozót gyilkolt meg és vetett börtönbe, hogy a bebörtönzötteket gátlás nélkül kínozták -, a kép egyre tisztább lesz. Pedig Irán talányos ország, harminc éve, az 1979-es forradalom óta olyan államformával, az "iszlám demokráciával" kísérletezik, amilyen sehol a világon nem működik. Iránban vannak is választások, meg nincsenek is, van is értelmük, meg nincs is - valamiféle fragmentált politikai teret mégiscsak létrehoznak, ám e sokszereplős térben mindig a papságé a végső döntés, legyen szó napi ügyintézésről, külpolitikáról, az ország államformájáról, alkotmányáról, vagy a bíróságok ítéleteiről. A demokratikus intézmények, mint az elnök, a kormány, a törvényhozás, a bírói hatalmi ág csak korlátos jogkörökkel, mintegy a teokrácia funkciójaként működhetnek.
De június közepe, a demonstrációk kezdete óta ez a rend megingott - még ha az elején úgy is tűnhetett, hogy az utcai harc múló jelentőségű díszlet csupán a valódi hatalomért folytatott láthatatlan küzdelemben. E küzdelem részleteit megérteni szinte lehetetlen volt. Vajon a 2005-ben megválasztott Ahmadinezsád csak a főpapok bábja-e, vagy ő a tényleges hatalom letéteményese, aki kétségtelen népi támogatottságának betudhatóan, no meg a Forradalmi Gárda, a terror mozgatójaként a tempót diktálja? És a főpapok közt vannak-e politikai különbségek, vagy személyes érdekellentéteik adják a ritmust? A közkeletű értelmezés szerint az elnökválasztáson vesztes Muszavi és mentora, Khatami exelnök alapvető kérdésekben nemigen akarnának mást, mint a keményvonalasok. Ha ők győztek volna, ugyanúgy marad a teokrácia, mint Ahmadinezsáddal és Khamenei nagyajatollahhal, legfeljebb lazul kissé, megszabadul túlzásaitól, emberarcúbbá válik; és marad a világpolitikai bajkeverés is, az orosz és kínai orientáció, a púposkodás Amerikával, és a törekvés Izrael megsemmisítésére. És még csak nem is azért maradna a "reformerekkel" minden (majdnem) úgy, mint eddig volt, mert Irán félig diktatúra, hanem mert Irán félig demokrácia: mert ott a nép nagyon vallásos, és kifejezetten kívánja, hogy papok igazgassák, és szívéből gyűlöli Amerikát is. Kicsit, a lelke mélyén fundamentalista azért, na. Tudják, az a barna bőrű, fanatikus fajta. Nem is való annak a parlamentarizmus, a hatalmi ágak szétválasztása, az állam és az egyház elkülönítése, meg a sok hasonló nyugati elmeszülemény. A kokakóla!
Ehhez képest az "iszlám köztársaság" nem azért bomlik most meg, mert kevés vagy hamis volt benne az iszlám, hanem mert kevés és hamis volt benne a demokrácia. Mert elcsalták a választásokat. Ezért, az egyetlenegy ellopott szavazatukért hajlandók irániak tízezrei, százezrei a verést, a börtönt, sőt az életüket is kockáztatni - ha valami inog Iránban, az a vallási ideológiával igazolt represszió. Irán most az 1989-es Kelet-Európához hasonlít, még ha a reformajatollahok talán nincsenek is tisztában a változások lehetséges kimenetelével. (Annak idején mifelénk se voltak.) A tüntetők már nem az iszlám, hanem a jelzők nélküli - vagy egyetlen jelzővel, az iránival ellátott - demokráciáért küzdenek. Győzelmük nemcsak világpolitikai fordulatot hozna - az atomprogram békéssé, de legalábbis ellenőrizhetővé és kiszámíthatóvá tételével, a Hezbollah és a Hamász támogatásának felszámolásával -, hanem azt is megmutatná, hogy az iszlám világban nem csupán az autokrácia vagy a fundamentalizmus, vagy ezek kombinációja a megvalósítható kormányzati modell. A - Törökország mintájára - szekularizálódó és a nemzetek közösségébe visszailleszkedő Irán azt bizonyítaná be, hogy a demokrácia univerzális, mert a legalapvetőbb emberi szükségletből, a szabadság utáni vágyból építkezik.
