1998 őszén Kenedi János kutató egy készülő tanulmányához betekintést kért bizonyos iratokba, amelyeket akkor a Belügyminisztériumban (BM) tároltak. A tárca elutasította, Kenedi a bírósághoz fordult, ami neki adott igazat. A BM majd egy év múltán azzal a feltétellel járult volna hozzá a kutathatósághoz, ha a történész titoktartási nyilatkozatot ír alá. Kenedi újra bírósághoz fordult, a bíróság újra a javára döntött, a minisztérium meg újra nagy ívben tett minderre. A bírói ítélet negligálása miatt inkább kétszer is fizetett bírságot. 2003-ban végre a kérdéses papírokat az Országos Levéltárba szállították - egy kivételével. Azt nem adták, az istennek sem!
Kenedi közben az Európai Bírósághoz fordult, az pedig idén májusban elmarasztalta az államot a tíz és fél éve indokolatlanul húzódó eljárás miatt. Az irat kiadására azonban nem kötelezte. Az Igazságügyi Minisztérium közleményében jelezte a strasbourgi döntés tudomásulvételét, s azt, hogy kifizeti a Kenedinek megítélt összesen 13 ezer eurós kártérítést. Amúgy meg coki - vigye Kenedi a büdös euróit és legyen velük boldog, mert iratot juszt sem kap. (Amit hiába is keresne ott, ahol eddig, mert az már egy másik minisztériumhoz került - most éppen ez is az oka annak, miért nem juthat hozzá.)
Kenedi történetének már rég nem a félmúltunk megismerhetősége a lényege. Igen, a kádárizmussal való szembenézéssel kábé húszéves késésben vagyunk. De a rendszerváltás után két évtizeddel még mindig nem jutottunk túl az alapokon. Azon például, hogy a demokratikus jogállam attól az, ami, mert a szabályai mindanynyiunkra egyformán kötelezők. Mondunk egy ilyet: a jogerős bírósági döntést, ha már kihasználtunk minden fellebbviteli lehetőséget, végre kell hajtani. Mindenkinek: a magyar állam elmarasztalt minisztériumának is. Ez a minisztérium viszont nemcsak hogy tojik az ítéletre, de a jogsértést, amit a köz s a törvények szellemének kárára követ el, a köz pénzéből finanszírozza. Tizenháromezer eurót fizet a zsebünkből.