A kelet-európai jófej srácoknak Truman Harry óta pechjük van a demokrata elnökökkel. Az elején, nevezett seriff idején minden olyan egyértelmű volt - a világszabadság, a népeket rabigába taszító szovjet kommunizmus elleni harc, a népek önrendelkezése meg a demokratikus internacionalizmus eszméiből tökös amerikai külpolitika keletkezett. (Mondjuk sokra avval sem mentünk.) A demokraták aztán csúnyán ráfaragtak a vietnami háborúra, s attól fogva a rossz lelkiismeretből fakadó izolacionizmusuk valahogy mindig a Szovjetunió malmára hajtotta a vizet. És bár a republikánus kormányok időnkénti "reálpolitikája" is inkább a kelet-európai kis nemzetek rovására őrizte a világbékét, az, hogy a Szovjetunió már rég beomlott volna, ha hagyják, mégiscsak egy republikánus géniusznak esett le; és ezért, bármennyi esze is volt vagy nem volt Ronald Reagannek, örök hálával tartoznak neki a szabadság kelet-európai barátai.
Lám, most is milyen buta helyzet alakult ki! Nem volt liberális és demokrata és baloldali (és egy kicsit mérsékelten jobboldali) szű, amely ne vert volna szaporábban, midőn tavaly Obama oly felemelő győzelmet aratott az elnökválasztáson. De szemmel láthatóan más dolog Obamával mint bel-amerikai reformerrel és országjobbítóval rokonszenvezni, és megint más világpolitikai jámborságával egyetérteni.
Pár hete ugyanis Barack Miszter Putyin miniszterelnökkel csőrözött Moszkvában, és bár azt nem mondta, hogy semmi kifogásolnivalót nem találok, Putyin, a találkozó után (sőt, már előtte) többé-kevésbé nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai elnök vele is "új lapot nyitna", és barátkozna inkább. Konkrétan: abból a rakétapajzsból, amit Obama elődje akart Csehországba meg Lengyelországba telepíteni, elvben az iráni rakéták elleni védelem céljából, a gyakorlatban meg kicsit Moszkva ellenében is, nem lesz semmi.
Az amerikai külpolitika eme félfordulatára nyílt levélben reagált bő két tucat kelet-európai exelnök, -miniszterelnök, -külügyminiszter, jobbára tiszteletre méltó személyiségek, köztük Waleþsa, Kwasniewski, Havel, Michal Kovác, Vaira Vike-Freiberga, Emil Constantinescu volt államfők (és simogassuk meg a magyar aláírók, Eörsi Mátyás, Martonyi János és Gyarmati István buksiját is). Az irományt egyfajta vénasszonyos picsogás jellemzi, valamint a címzett sajátlagos külpolitikai szempontjainak teljes figyelmen kívül hagyása. Miután az aláírók szinte könnyek közt emlékeznek meg a hazájuk szabadságának elnyeréséhez nyújtott amerikai segítségről, valamint önnön atlantista meggyőződésükről, és persze hálájukról Amerika iránt, majd pedig felhívják a figyelmet az orosz nagyhatalmi revizionizmus jelentette veszélyre, az Egyesült Államokat szépen megkérik a következőkre. Semmiképpen ne hanyagolja a továbbiakban sem európai szerepvállalását, sőt, tegyen rá egy lapáttal. Támassza fel a NATO-t, és leheljen életet a kollektív önvédelem struktúráiba. Ne barátkozzon a muszkával. Segédkezzen az európai orosz energiafüggőség felszámolásában. Végül megemlítenek néhány apróságot is, mint a vízumkényszer eltörlése vagy a felsőoktatási csereprogramok kiszélesítése. A sorok közt olvasva nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a szerzők az Európai Uniót önmagában nem tartják kielégítő garanciának a térség biztonságára; és hogy bár tudatában vannak az amerikai külpolitika egyéb exigenciáinak (Kína nyomulása, Pakisztán közeles bukása, Irán atomfegyverkezése - valamint annak a ténynek is, hogy ezt a sok érlelődő konfliktust az oroszok ellenében nem lesz könnyű megoldani), ez a legkevésbé sem hatja meg őket.
Hogy az Obama-adminisztráció számára milyen konkrét következtetések levonására ad majd alkalmat e levél, a bánat tudja. Vélhetően semmilyenre; érdemben eddig nem reagált rá senki, az elhessegetés a hivatalos álláspont. Washingtonban biztos vannak olyan hivatalnokok, akik inkább keménykednének Moszkvával, és akik inkább jóba lennének vele, olyanok, akiknek szívügye Kelet-Európa, és olyanok, akiket hidegen hagy. A levél a térség barátait inkább kellemetlen helyzetbe hozza ("mit rinyálnak, örüljenek, hogy luk van a hátsójukon"), talán nem véletlen, hogy épp Madeleine Albright igyekezett az aláírókat csillapítani. E szempontból a korrespondencia inkább kontraproduktív lehet. És azt sem tudjuk, mert nem tudhatjuk megmondani, hogy Oroszország ügyében a levélírók balsejtelmei vajon valóra válhatnak-e: Oroszország most épp relatíve, magához képest békésnek tűnik, és inkább gáz árulásával keresne pénzt, mint hódítással - és ehhez bizonyos stabilitás valóban szükségesnek látszik.
De ettől még ez a levél nekünk nagyon imponál.
Hiszen már a gázárulás sem megy egyszerűen - és azt ugyan ki garantálhatná, hogy ez a relatív nyugalom az idők végezetéig így marad? Abban pedig a levélíróknak igazuk lehet, hogy Oroszország akkor nem hepciáskodik, ha nem hagyják. Oroszország már csak ilyen: az óvatosságot és a félést, de még a túlfélést is annyi, de annyi történelmi és jelen idejű tapasztalat támasztja alá!
És nem csak Oroszországról van itt szó. Hanem arról is, hogy a minden hájjal megkent, cinikus európai nagyhatalmak a múltban hányszor dobták át a palánkon, árulták el, adták el lábon (egymásnak vagy érdeklődő harmadik félnek, rendszerint épp az oroszoknak), használták fel a saját nemtelen céljaikra stb. azokat az odakozmált ká-európai kis országparódiákat, amik mi vagyunk, így kollektíve. Hogy hányszor igazolódott be például a lengyelek vagy a baltiak, vagy éppenséggel a románok azon félelme, hogy az oroszok meg a németek a fejük fölött és a rovásukra kötik a legzsírosabb üzleteiket. De ne is a múltról beszéljünk! A retekből magát épp kivakarni igyekvő Kelet-Európa biztonságát a 90-es évek közepéig pont letojta mindenki Európában - ha a Clinton-kormányzat a sarkára nem áll, még mindig a világpolitikai senkiföldjén toporgunk, és a boszniai meg a kosovói vérontásnak is Washington, és nem Brüsszel vetett véget. Ez a lap nagy barátja az unió közös kül- és védelmi politikájának - az lenne, ha lenne ilyen, és nem éppen távolodnánk pár éve ezektől, NB. a nyugat-európai lakosság többségének egyetértésével.
És lenne még itt egy fontos összefüggés. A lengyel meg a cseh kormányok az elmúlt pár évben a vérbe szívatták magukat, hogy elfogadtassák a saját országuk közvéleményével az amerikai katonai bázisokat: erre a csoki srác most megnyomja a delete gombot, és Putyin min. elnök kedvéért, ám szinte kérése nélkül hülyét csinál belőlük a saját polgáraik előtt. Amerikát - mint mindenütt - Kelet-Európában is sokan szeretik gyűlölni, legtöbbször azok, akik a demokráciát sem kedvelik túlságosan. Vajon jó politika-e őalájuk adni a lovat barátaink becsapásával?
Barack, szeretni akarunk! Legyen eszed!
