- kovácsy -

A dél-ázsiai országban az év legörvendetesebb fejleménye nem Musarraf lemondása volt - számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb távozásra kényszerül -, hanem az, ahogy a februári parlamenti választások lezajlottak. Idézzük csak fel a körülményeket! 2007-ben az államfő csak úgy jelöltethette volna magát újból erre a tisztségre, ha előzőleg lemond hadsereg-főparancsnoki posztjáról. Többek között az e körüli jogi huzavona kapcsán fordult szembe vele a bírói kar jelentős része, ami végül a főbíró és vagy nyolcvan társa menesztéséhez vezetett. Mindezt a városi lakosság egyértelmű rokonszenvétől övezett tüntetések kísérték, amelyeken a talárban vonuló bíróknak gumibotokkal állták útját a rendőrök. - kovácsy -

Idén három fellépővel beszéltünk a világzenei színpad konténeröltözői között - olyanokkal, akik eddig még nem szerepeltek a fesztiválon. Meglehetősen különböző stílusokat képviselnek, talán csak az elkötelezettségük hasonlatos: Seun Kutié Afrika felemelkedése, R-K Slouanié a közösségteremtő vándorlás, Adrian Sherwoodé a zenei perfekció iránt. - kovácsy -

A kiállítás címe után persze már álságos a kérdés, de azért fölteszem: nos, drága, egyetlen olvasóim, hogy kapcsolódik egymáshoz az egykori Úttörő Áruházban három forintért autogramot osztogató ál-Nemecsek, a postai irányítószámok, a Skopál tánciskola és mondjuk a Budapesti Korcsolyázó Egylet 1909-es Jégünnepe? Akkor most figyeljenek!

Hovatovább tényleg úgy tűnik, hogy a kiállításokon már főleg mozizunk a járkálás, nézelődés helyett. Van a Mai Manó Ház legfelső emeletén az a bizonyos Napfényműterem, ahol egykor maga a névadó készítette a falra festett háttér előtt a felvételeit - itt helyezték el a készüléket, amin egy portréfilm fut Lucien Hervéről. Ebben pedig van egy kedvesen megható részlet, amikor a művész az emlékeik intenzitásától megroppanó idős emberek szokása szerint könnyekre fakad, miközben egy ifjúkori birkózó sikeréről (világbajnoki döntő!) beszél, mint élete legnagyszerűbb momentumáról. Pedig beszélhetett volna arról is, hogy - olvastam valahol - egy időben tagja volt a francia röplabda-válogatottnak.

Amikor télen a Soroksári úton jártunkban a magyar malomipar dicséretét zengtük (Aprítunk, tisztítunk, MaNcs, 2007. december 6.), nem volt alkalmunk rámutatni, hogy a iparágnak hasonlóképpen fontos centruma volt a mai Újlipótváros, mindjárt a Szent István körúttól kezdődően. A Nyugatinál a Kádár utcának például azért ez a neve, mert itt működött az Unio malom kádárműhelye. De a Pannónia utcát sem a dunántúli lankák tiszteletére nevezték el így, hanem azért, mert az 1863-ban alakult Pannónia Gőzmalom Társaság telkét szegélyezte a mai Victor Hugo és Ipoly utca között. A céget alapító nagykereskedő-házak - Wahrmann Mór és fiai, Hirschler Márk és fiai stb. - üzleti sikereik nyomán más iparágakba is befektettek, így jött létre például az Első Magyar Gazdasági Gépgyár (EMGG) a magyar gyáripar leendő "főutcáján".

Tizenöt évesen szétlőtték a lábfejét. Alig élte túl. Bosszúra vágyott, erre is biztatták. "A hadnagy a foglyokra mutatott. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy pont ők voltak azok, de akkor bármilyen fogoly megtette volna. Hátrakötött kézzel felsorakoztattuk őket, mind a hatot. Belelőttem a lábfejükbe, és egy napon keresztül néztem a szenvedésüket, majd végeztem velük, hogy végre abbahagyják az üvöltést. Mindegyiknek a szemébe néztem, és láttam, ahogyan tekintetük feladja a reményt és megmerevedik, mielőtt meghúzom a ravaszt. Bosszantott a néma tekintetük." Megállás nélkül marihuánát szívott, brown-brownt (lőporral kevert kokain) szippantott, és telenyomta magát mindenféle nevenincs kapszulák tartalmával - egész heteket töltött alvás nélkül. Ebben az állapotban került egy nemzetközi jótékony szervezet átnevelő központjába, ahol a gyerekkatonákat úgy szoktatták le a drogokról, hogy egyszerűen nem adtak nekik. Hónapokig tartottak az átállás kínjai. "Veszélyesek voltunk, és egyedül a gyilkoláshoz értettünk." Aztán sikerült visszailleszkednie a békés kamaszéletbe, magához vette egy távoli rokon, de itt is utolérte a polgárháború. Csoda, hogy él, hogy az Egyesült Államokba került, tanulhatott, és könyvet írhatott gyerekkatonaéveiről.

Vajon hány - hány ezer - írónak jelentek meg művei Magyarországon a XX. században? És akkor az immár százszor népesebb Kína esetében hány szerző hány műve közül kell válogatni egy száz évet átfogó elbeszélésantológiához? Fölösleges találgatni, és a tizedik hasonló kötet előtt a válogatás minőségét sem érdemes mérlegelni - a lényeg az, hogy épp eléggé sokszínű, izgalmasan változatos, ugyanakkor hasonlóságokat, irányzatokat is bőven felmutat Kalmár Éva válogatása. A legidősebb szerző, Su Manshu 1918-ban halt meg, a legfiatalabb, Su Tong 1963-ban született. (Az utóbbi álnevet visel, és - vajon miért? - ez még számos szerző esetében így van.)

"Nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek" - ezt az alapelvet szokták hangoztatni Libanonban, amikor a polgárháború újjáéledését az utolsó előtti pillanatban politikai kompromisszummal akadályozzák meg a folyamatosan változó felállásban megütköző politikai táborok. "A nyertes a libanoni nép" - teszik hozzá ilyenkor a politikusok, ami még szebben hangzik, és ráadásul igaz is, hiszen a háborúnál aligha van rosszabb, és ezt a libanoniaknak igazán volt alkalmuk megtapasztalni az elmúlt évtizedekben.

A Tinariwen együttes tagjai a Művészetek Palotája hátsó kijárata előtt töltötték a fellépésüket megelőző nyárias májusi vasárnap délutánt, arccal a semminek, pontosabban a Lágymányosi híd feljárójának, de ülhettek volna bárhol, derűs nyugalmuk semmiben sem különbözött attól, ahogy előző fellépéseik előtt/után a Sziget világzenei színpad-hátsójának konténeröltözői körül kuporogtak egyfajta természetes idegenséggel, otthonosan sehol és mindenütt.

Az Irrawaddy (vagy Ayeyarwaddy - de van egy d-vel írott változat is) folyó észak-déli irányban, kétezerkétszáz kilométer hosszan kettévágja Burmát (vagy Mianmart, ahogy az 1988-as felkelés leverése után a katonai junta átnevezte az országot), majd egy több mint háromszázszor háromszáz kilométeres deltavidéken át, kilenc ágra szakadva ömlik az Indiai-óceánba, pontosabban a Bengáli-öbölbe.

Kongóban hivatalosan már 2003 óta béke van, de az ugandai-ruandai hármas határvidéken továbbra is fel-fellángolnak a harcok helyi hadurak és milíciák részvételével. A kirendelt ENSZ-haderő egyes katonái a béke megőrzése helyett saját gyarapodásukat tartják szem előtt.