"Nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek" - ezt az alapelvet szokták hangoztatni Libanonban, amikor a polgárháború újjáéledését az utolsó előtti pillanatban politikai kompromisszummal akadályozzák meg a folyamatosan változó felállásban megütköző politikai táborok. "A nyertes a libanoni nép" - teszik hozzá ilyenkor a politikusok, ami még szebben hangzik, és ráadásul igaz is, hiszen a háborúnál aligha van rosszabb, és ezt a libanoniaknak igazán volt alkalmuk megtapasztalni az elmúlt évtizedekben.
Amikor - pontosan egy évvel ezelőtt - utoljára foglalkoztunk a sokfelekezetű közel-keleti kisállam nyomorúságával (Tábort ütnek, Magyar Narancs, 2007. május 31.), éppen szunnita szélsőségesek gerjesztettek konfliktust az országban, amely akkor már vagy fél éve teljes belpolitikai bénultságban leledzett. Az ellenzék azért fordított hátat a 2005-ös választások után felállt nemzeti egységkormánynak, hogy megakadályozza a szintén 2005-ben meggyilkolt Hariri miniszterelnök ügyében tervezett vizsgálatot. A merénylet hátterében Szíria-barát erőket lehetett sejteni, de miután a felháborodott lakosság - és a Nyugat - nyomására Damaszkusz visszavonta elvileg a belső béke, gyakorlatilag regionális hatalma fenntartására Libanonban állomásoztatott haderejét, úgy tűnhetett, hogy tiszta lapról indulhat az ország.
Csakhogy a síita iszlamista karitatív, továbbá politikai és katonai szervezet, a Hizbollah, amely nemcsak Szíriának, hanem Iránnak is szövetségese, nem volt hajlandó támogatni a Damaszkusz számára súlyos presztízsveszteséggel fenyegető eljárást, ráadásul belpolitikai hatalmát is kevesellte. Különös módon a Hizbollahhal tartott a Szabad Hazafias Mozgalom is, amelynek vezére, Michel Aún nyugalmazott tábornok az 1975-90-es polgárháború idején a szírekkel szemben Szaddám Huszein helyi letéteményese volt, emiatt emigrációba kényszerült, és csak a 2005-ös fordulat idején tért haza. (Még mindig jobban járt, mint a hozzá hasonlóan keresztény és Szíria-ellenes, viszont Izrael-barát milíciavezér, Szamir Zsazsa, aki 11 évet töltött egy ablaktalan cellában, a szír ellenőrzés alatt álló hadügyminisztérium pincéjében.) Aún a szíriaiak távozása után politikailag elszigetelődött, szervezete kiszorult a választások után létrejött, alapvetően Damaszkusz-ellenes koalícióból, majd a felekezeti ellentéteken túlemelkedő politizálás mellett érvelve és ki tudja, milyen csavaros politikai megfontolásoktól vezettetve egy táborba állt a síita szélsőségesekkel. Ez meglepőnek tűnhet, hiszen a 2005-ös választásokon a keresztény erők közül az ő pártja kapta a legtöbb szavazatot. A választás nyertese az akkori fordulatra utalva Március 14. Szövetségnek nevezett, tucatnyi politikai erőt tömörítő szövetség lett, a meggyilkolt kormányfő fia, a szunnita Szaad Hariri, Dzsumblatt drúz vezető és az említett Zsazsa vezetésével.
Így fest tehát nagy vonalakban a libanoni politikai erőtér, amelyben a Fuád Szinjóra (üzletember, Hariri jó barátja és pénzügyminisztere) vezette kormány bénultsága miatt egyre csak nőtt a feszültség, főleg azóta, hogy tavaly novemberben lejárt Emile Lahud államfő hivatali ideje.
A makrancos ellenzék
zsaroló elzárkózása miatt nem lehetett megválasztani utódját, hiába értett egyet mindenki (Aún kivételével, aki önmagát látta volna alkalmasnak) abban, hogy az egyetlen lehetséges jelölt a hadsereg (az egyetlen nem megosztott testület) parancsnoka, Michel Szulejmán. (Az államfő maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke síita - ez a dolgok rendje Libanonban évtizedek óta, annak ellenére, hogy a felekezeti arányok erősen eltolódtak, elsősorban a síiták javára.)
A patthelyzetről május elején úgy próbált elmozdulni a kormánytöbbség, hogy elrendelte a Hizbollah önálló, nem titkoltan katonai célokat szolgáló távközlési hálózatának a felszámolását. A síita szervezet azonban az Izraellel szembeni fegyveres ellenállás letéteményesének tartja - mint hírlik, a hadereje ütőképesebb, mint a libanoni reguláris hadsereg - és érinthetetlennek tekinti magát. Ennek azzal adott nyomatékot, hogy rögtön elfoglalta Bejrút főleg szunniták lakta kerületeit, valamint a drúzok ellenőrzése alatt álló, a fővárostól délre fekvő hegyvidéket. A hadsereg nem avatkozott be a csatározásokba, attól tartva, hogy síita tagjai a Hizbollah oldalára állnának. A kormány meghátrált, minapi határozatát visszavonta, a síita szervezet pedig újból elővette a hatalomból nagyobb részt követelő javaslatait a politikai rendezésre. A számos halálos áldozattal járó összecsapások ismét közel hozták a polgárháború rémét. Ez a tény késztette gyors és időhúzásmentes tárgyalásra a szemben álló politikai erőket Katar fővárosában, az Arab Liga kivételesen hathatós közbenjárásával.
A siker látványos: vasárnap már be is iktatták Szulejmán köztársasági elnököt, aki lapzártánk után minden bizonnyal kinevezi az ideiglenes kormány vezetőjét. Az ellenzék elérte, hogy a harminc tárca közül tizenegyet kap - ennyi kell a neki nem tetsző döntések megakadályozására elegendő egyharmados arányhoz -, az eddigi többség tizenhatot, három minisztert pedig az elnök nevez ki. Egy év múlva új szabályok szerinti általános választások lesznek - miként az ellenzék követelte. Az egyetlen tisztázatlan kérdés a Hizbollah hadseregének a jövője. Egy ENSZ-határozat előírja a leszerelését, de ez aligha megy könnyen. A szervezet sokáig tartotta magát ahhoz a megállapodáshoz, hogy belső konfliktusokban nem mozgósítja a katonáit - ezt május elején megszegte, és végül is ezzel kényszerítette ki a politikai erőviszonyok átalakítását. Csakhogy amennyire lelkesen fogadták a libanoniak az államfő megválasztását és a háborús veszély elmúltát, annyira elidegenítette a nem síita többséget a fegyverek bevetése a politikai küzdelemben. A kényszerű engedmények, a gyanakvás, a bosszúszomj újabb konfliktusok veszélyét rejti magában. És a regionális érdekellentétekről (melyekből most éppen Szíria és Irán került ki győztesen), valamint a szociális hierarchia aljára szorult síita tömegek elégedetlenségéről még csak szót sem ejtettünk.
