A világszervezetnek a Kongói Demokratikus Köztársaságba (Kongói DK, ex-Zaire) telepített békefenntartó missziója, a MONUC a maga 17 ezer katonájával a legnagyobb létszámú nemzetközi haderő, viszont távolról sem az egyetlen Afrikában. A hasonló missziók száma a jövőben minden bizonnyal gyarapodni is fog, miután a világszervezetben végre tudomásul vették, hogy nem lehet védelem nélkül hagyni a kiszolgáltatott lakosságot a - gyakran a helyi államhatalom által tüzelt (ld. Szudán) - polgárháborús konfliktusokban.
A kongói békemissziónak elismert szerepe volt abban, hogy 2005-ben, egy majdnem tíz évig tartó, többszereplős gyilkos konfliktus, "Afrika világháborúja" után népszavazást lehetett tartani az országban az új alkotmányról, majd pedig (2006-ban) választásokra is sor kerülhetett, mégpedig a vártnál kevesebb fegyveres incidens mellett. A harcok a legfrissebb becslések szerint közel hatmillió emberéletet követeltek: az áldozatok jelentős része az éhezésbe, valamint elérhető gyógyszer híján különféle betegségekbe halt bele. (A hatalmas, két és negyedmillió km2 alapterületű ország jelenlegi lakosságát 60 és 70 millió közé teszik.) Januárban nyilvánosságra hozott adatok szerint a halálozási ráta megdöbbentő, bár nem érthetetlen módon a háború vége óta sem lett alacsonyabb: az erős fenntartásokkal fogadott felmérés szerint változatlanul havi negyvenötezer halottat követelnek ugyanezek az okok, plusz az ország keleti felében ma is zajló fegyveres konfliktusok. Az utóbbiak kapcsán elsősorban a még a megelőző ruandai háborúból Kongóban maradt hutu és tuszi milíciákat hibáztatják, de más, részben etnikai alapon szerveződött fegyveres csoportok is garázdálkodnak a polgári lakosság körében, egész falvak asszonyait erőszakolják meg, iszonyatos kínzásokkal táplálják önnön harci dühüket.
A békefenntartók tehát mintha mégsem állnának feladatuk magaslatán, aminek kézenfekvő oka, hogy kisebb egységekben, szétszórtan helyezték el őket a majdhogynem infrastruktúra nélküli ország minél több pontján. A legfőbb probléma azonban mégsem ez, sokkal inkább maga a békefolyamat, amelynek során a nemzetközi egyeztetések közepette a tárgyalások nemzetközi irányítói nagyvonalúan eltekintettek az érintettek háborús felelősségének és bűneinek a vizsgálatától, új, netán civil hátterű politikusokkal pedig szinte nem bővült a kormányzati szereplők palettája, vagyis lényegében - habár aránytalanul - ugyanazok osztoztak meg a hatalmon, akik annak idején fegyveresen harcoltak érte. Még egyszerűbben: úgy alakították a helyzetet, hogy a politikai győzelmet - az ország egységének megőrzése mellett - a hivatalosan addig is hatalmon lévő Joseph Kabila szerezhette meg, ellenfeleit pedig kisebb, de azért jól fizető hatalmi pozíciókkal kárpótolták, amiért felhagytak a győzelemmel amúgy sem kecsegtető fegyveres küzdelemmel. (Természetesen a hatalmi osztozkodás igazi tétje belföldi és nemzetközi szinten egyaránt az ország természeti kincsei fölötti rendelkezés.)
Nem következett be tehát olyan, a korábbi, összetett konfliktusmezőt megtisztító változás, amelynek hatására bűnösök és áldozatok között világos határvonalat lehetett volna húzni, ami végső soron lehetővé tenné, hogy az ENSZ-haderő minden erejét a polgári lakosság védelmének szentelje, hiszen energiáit, lehetőségeit kimeríti, hogy megpróbálja megelőzni a milíciák és a - náluk semmivel sem mértéktartóbb vagy fegyelmezettebb - központi hadsereg közötti összecsapásokat. (A Kongói DK haderejét részben a lefegyverzett milicisták alkotják.)
Az ENSZ-katonák nemzetközi hírnevét igencsak megtépázza, hogy kiderült: a világszervezet belső ellenőrző szervei (OIOS) nem ügyködtek a kellő lelkesedéssel, hogy kiderítsék, vajon tényleg adtak-e el fegyvereket a békefenntartók kongói milicistáknak, akik frissen bányászott arannyal fizettek ezért. A különféle békemisz-sziókban több mint százezer ENSZ-katona vesz részt, valóban nem meglepő, ha súlyos és még súlyosabb fegyelmi ügyek is adódnak a körükben. (Már 2005-ben is nyilvánosságra került, hogy Kelet-Kongóban ENSZ-katonák erőszakoltak meg helyieket.) A probléma mélyén az a körülmény lapul, hogy a felelősségre vonás végső soron a katonákat küldő országok (a mostani esetek érintettjeinél Pakisztán és India) dolga, amelyek viszont visszautasítják, sőt ellenük irányuló politikai áskálódásnak minősítik a tanúvallomásokkal is alátámasztott vádakat. Márpedig történetesen ez a két ország adja a legtöbb katonát az ENSZ-missziókhoz, ezért az OIOS-ra erős nyomás nehezedik, hogy a kínos ügyeket szőrmentén kezeljék. Így aztán különösen nehéz lesz kideríteni, hogy valóban fogadtak-e és jól tartottak-e egyes kelet-kongói ENSZ-alakulatoknál helyi hadurakat, akik aztán frissen szerzett lőszerrel megrakodva távozhattak, hogy folytassák támadásaikat a kongói hadsereggel szemben. Nem biztos az sem, hogy egyértelműen kiderül, valóban jártak-e ugyanezeken a főhadiszállásokon kelet-afrikai országokból érkezett és aranyvásárlásban utazó indiai kereskedők, megfelel-e a valóságnak, hogy békefenntartók fegyverekért cserébe kábítószert és elefántcsontot vásároltak olyan fegyveres csoportoktól, amelyeknek a megfékezéséről kellene gondoskodniuk. Pedig az OIOS egyik, a BBC által idézett és a 2005-ös eseményeket vizsgáló jelentése azt is részletesen alátámasztotta, hogy a kelet-kongói aranybányák körzetében egész maffiaszerű kereskedelmi hálózat épült ki ENSZ-katonák, a kongói hadsereg tisztjei és indiai kereskedők részvételével.
