Seftelő békefenntartók Kongóban - Katonadolog

  • - kovácsy -
  • 2008. május 8.

Külpol

Kongóban hivatalosan már 2003 óta béke van, de az ugandai-ruandai hármas határvidéken továbbra is fel-fellángolnak a harcok helyi hadurak és milíciák részvételével. A kirendelt ENSZ-haderő egyes katonái a béke megőrzése helyett saját gyarapodásukat tartják szem előtt.
Kongóban hivatalosan már 2003 óta béke van, de az ugandai-ruandai hármas határvidéken továbbra is fel-fellángolnak a harcok helyi hadurak és milíciák részvételével. A kirendelt ENSZ-haderő egyes katonái a béke megőrzése helyett saját gyarapodásukat tartják szem előtt.

A világszervezetnek a Kongói Demokratikus Köztársaságba (Kongói DK, ex-Zaire) telepített békefenntartó missziója, a MONUC a maga 17 ezer katonájával a legnagyobb létszámú nemzetközi haderő, viszont távolról sem az egyetlen Afrikában. A hasonló missziók száma a jövőben minden bizonnyal gyarapodni is fog, miután a világszervezetben végre tudomásul vették, hogy nem lehet védelem nélkül hagyni a kiszolgáltatott lakosságot a - gyakran a helyi államhatalom által tüzelt (ld. Szudán) - polgárháborús konfliktusokban.

A kongói békemissziónak elismert szerepe volt abban, hogy 2005-ben, egy majdnem tíz évig tartó, többszereplős gyilkos konfliktus, "Afrika világháborúja" után népszavazást lehetett tartani az országban az új alkotmányról, majd pedig (2006-ban) választásokra is sor kerülhetett, mégpedig a vártnál kevesebb fegyveres incidens mellett. A harcok a legfrissebb becslések szerint közel hatmillió emberéletet követeltek: az áldozatok jelentős része az éhezésbe, valamint elérhető gyógyszer híján különféle betegségekbe halt bele. (A hatalmas, két és negyedmillió km2 alapterületű ország jelenlegi lakosságát 60 és 70 millió közé teszik.) Januárban nyilvánosságra hozott adatok szerint a halálozási ráta megdöbbentő, bár nem érthetetlen módon a háború vége óta sem lett alacsonyabb: az erős fenntartásokkal fogadott felmérés szerint változatlanul havi negyvenötezer halottat követelnek ugyanezek az okok, plusz az ország keleti felében ma is zajló fegyveres konfliktusok. Az utóbbiak kapcsán elsősorban a még a megelőző ruandai háborúból Kongóban maradt hutu és tuszi milíciákat hibáztatják, de más, részben etnikai alapon szerveződött fegyveres csoportok is garázdálkodnak a polgári lakosság körében, egész falvak asszonyait erőszakolják meg, iszonyatos kínzásokkal táplálják önnön harci dühüket.

A békefenntartók tehát mintha mégsem állnának feladatuk magaslatán, aminek kézenfekvő oka, hogy kisebb egységekben, szétszórtan helyezték el őket a majdhogynem infrastruktúra nélküli ország minél több pontján. A legfőbb probléma azonban mégsem ez, sokkal inkább maga a békefolyamat, amelynek során a nemzetközi egyeztetések közepette a tárgyalások nemzetközi irányítói nagyvonalúan eltekintettek az érintettek háborús felelősségének és bűneinek a vizsgálatától, új, netán civil hátterű politikusokkal pedig szinte nem bővült a kormányzati szereplők palettája, vagyis lényegében - habár aránytalanul - ugyanazok osztoztak meg a hatalmon, akik annak idején fegyveresen harcoltak érte. Még egyszerűbben: úgy alakították a helyzetet, hogy a politikai győzelmet - az ország egységének megőrzése mellett - a hivatalosan addig is hatalmon lévő Joseph Kabila szerezhette meg, ellenfeleit pedig kisebb, de azért jól fizető hatalmi pozíciókkal kárpótolták, amiért felhagytak a győzelemmel amúgy sem kecsegtető fegyveres küzdelemmel. (Természetesen a hatalmi osztozkodás igazi tétje belföldi és nemzetközi szinten egyaránt az ország természeti kincsei fölötti rendelkezés.)

Nem következett be tehát olyan, a korábbi, összetett konfliktusmezőt megtisztító változás, amelynek hatására bűnösök és áldozatok között világos határvonalat lehetett volna húzni, ami végső soron lehetővé tenné, hogy az ENSZ-haderő minden erejét a polgári lakosság védelmének szentelje, hiszen energiáit, lehetőségeit kimeríti, hogy megpróbálja megelőzni a milíciák és a - náluk semmivel sem mértéktartóbb vagy fegyelmezettebb - központi hadsereg közötti összecsapásokat. (A Kongói DK haderejét részben a lefegyverzett milicisták alkotják.)

Az ENSZ-katonák nemzetközi hírnevét igencsak megtépázza, hogy kiderült: a világszervezet belső ellenőrző szervei (OIOS) nem ügyködtek a kellő lelkesedéssel, hogy kiderítsék, vajon tényleg adtak-e el fegyvereket a békefenntartók kongói milicistáknak, akik frissen bányászott arannyal fizettek ezért. A különféle békemisz-sziókban több mint százezer ENSZ-katona vesz részt, valóban nem meglepő, ha súlyos és még súlyosabb fegyelmi ügyek is adódnak a körükben. (Már 2005-ben is nyilvánosságra került, hogy Kelet-Kongóban ENSZ-katonák erőszakoltak meg helyieket.) A probléma mélyén az a körülmény lapul, hogy a felelősségre vonás végső soron a katonákat küldő országok (a mostani esetek érintettjeinél Pakisztán és India) dolga, amelyek viszont visszautasítják, sőt ellenük irányuló politikai áskálódásnak minősítik a tanúvallomásokkal is alátámasztott vádakat. Márpedig történetesen ez a két ország adja a legtöbb katonát az ENSZ-missziókhoz, ezért az OIOS-ra erős nyomás nehezedik, hogy a kínos ügyeket szőrmentén kezeljék. Így aztán különösen nehéz lesz kideríteni, hogy valóban fogadtak-e és jól tartottak-e egyes kelet-kongói ENSZ-alakulatoknál helyi hadurakat, akik aztán frissen szerzett lőszerrel megrakodva távozhattak, hogy folytassák támadásaikat a kongói hadsereggel szemben. Nem biztos az sem, hogy egyértelműen kiderül, valóban jártak-e ugyanezeken a főhadiszállásokon kelet-afrikai országokból érkezett és aranyvásárlásban utazó indiai kereskedők, megfelel-e a valóságnak, hogy békefenntartók fegyverekért cserébe kábítószert és elefántcsontot vásároltak olyan fegyveres csoportoktól, amelyeknek a megfékezéséről kellene gondoskodniuk. Pedig az OIOS egyik, a BBC által idézett és a 2005-ös eseményeket vizsgáló jelentése azt is részletesen alátámasztotta, hogy a kelet-kongói aranybányák körzetében egész maffiaszerű kereskedelmi hálózat épült ki ENSZ-katonák, a kongói hadsereg tisztjei és indiai kereskedők részvételével.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.