Vajon hány - hány ezer - írónak jelentek meg művei Magyarországon a XX. században? És akkor az immár százszor népesebb Kína esetében hány szerző hány műve közül kell válogatni egy száz évet átfogó elbeszélésantológiához? Fölösleges találgatni, és a tizedik hasonló kötet előtt a válogatás minőségét sem érdemes mérlegelni - a lényeg az, hogy épp eléggé sokszínű, izgalmasan változatos, ugyanakkor hasonlóságokat, irányzatokat is bőven felmutat Kalmár Éva válogatása. A legidősebb szerző, Su Manshu 1918-ban halt meg, a legfiatalabb, Su Tong 1963-ban született. (Az utóbbi álnevet visel, és - vajon miért? - ez még számos szerző esetében így van.)
Kínainak lenni nem volt nagy boldogság az elmúlt száz évben - talán ez süt át a legerőteljesebben a nagyon különböző stílusú, olykor idegenszerű lassúsággal csordogáló és szétterülő, máskor az élethelyzetek néhány apró részletét egészen közelről, részleteiben szemlélő, de európai értelemben vett karakterek teljességét nem nagyon ábrázoló novellákból. A század első évtizedeiben élő szereplők életét a hagyományok, szokások, évszázados és megbonthatatlan családi-társadalmi kötelékek kényszerei terelik a maguk számára is érthetetlen, ámde megváltoztathatatlan irányokba. Jómódú emberek beteljesülhetetlen szerelme, kiszolgáltatott szegények csendes belső lázongásai, kényszerű beletörődésük a megváltoztathatatlan, föléjük sorssá tornyosuló viszonyokba - egyre megy: a császári Kína mozdíthatatlansága időtlennek tetszik. Pedig maguk a szerzők kedvtelve hivatkoznak a változások, a nyugati hatások apró jeleire (nyelvtudás, divatos ajándéktárgyak), amelyek a későbbi évtizedekben eltűnnek a szövegekből.
Eltűnnek maguk a szövegek is: a kulturális felpezsdülés időszakát hamarosan polgárháborús évek követték, aztán a japán megszállás, majd a belső ellentétektől terhelt nemzeti ellenállás után újból belháború, amelyet a kommunisták hatalomátvétele zárt le. Ezek az idők aligha kedveztek az érzékeny lelki rezdüléseknek, az elmélyült lélekábrázolásnak, és feltételezhető, hogy az új "Vörös Kína" kultúrpolitikájától ösztönzött irodalom alkotásai legfeljebb dokumentumértékük miatt kerülhetnének be egy megalkuvástörténeti antológiába.
A kötet anyagának nagyjából a felét az új irodalom teszi ki, amely már a kulturális forradalom 1966-tól 1976-ig tartó terrorja után született, nehezen szabadulva a rettenetes évek emlékétől, amelyek tömeggyilkos kegyetlenségének drámai részletei csak az elmúlt két évtized folyamán váltak az írásművek központi tárgyává. Ezekből az elbeszélésekből örvendetesen sokféle olvasható az antológiában, apró villanásoktól évtizedeken átívelő, szívszorító sorstragédiákig. Minthogy a szerzők többsége - már aki nem Tajvanon, Hongkongban vagy éppen Amerikában, Európában vészelte át a rettenetes éveket - maga is megjárta az átnevelés (vagyis a kényszerű, értelmetlen, fölösleges falusi fizikai munka) szürkeségét, rosszabb esetben a munkatáborok gyötrelmes világát, kérges hallgatagságuk, bölcsességbe hajló kesernyés megértésük az emberi szélsőségek iránt majdhogynem megkerülhetetlen része az alaphangnak. Ebből kiindulva aztán elmozdul az egyéni stílus, néha kissé keresett, néha erőteljesebben egyéni irányokba, a történetmondás viszont többnyire megmarad a jól bevált, olykor kifejezetten ironikus, máskor több érzelmi intenzitást is vállaló, viszont mindig keveset markoló, szemlélődő módszer mellett. Örvendetesen kevés a közvetlenül társadalomkritikus tantörténet, és sok az olyan, ahol egy látszólag közömbös apróság mögül fokozatosan rajzolódik ki az elnyomás különböző korszakainak rettenete (például Feng Jicaj: Beszélnek a kövek, Su Tong: Káró dáma). Máskor meg a múló élet hömpölyög a maga mindent kíméletlenül maga alá gyűrő, mindent elsodró, rémisztő magabiztosságával, és közben szinte észrevétlenül darálja magába a történetek csetlő-botló hőseit (Zhang Xianliang: Öreg Xing és kutyája, Chen Cun: Egy nap).
Van a szerzők között külföldön (Franciaországban) élő Nobel-díjas, a nyugati kultúrában elmélyült filosz, a hivatalos irodalmi élet immár magas polcra jutott prominense - a novellák alapján azonban nem igazán lehet tippelni a szerző hátterére. Az egyetlen árulkodó sajátosság: az én, az önmaga jelentőségével számot vető szubjektum - ha úgy tetszik, az önértéke miatt fontosnak tekintett egyéni szabadság gondolata - a külföldet járt és oda szakadt alkotók írásaiban jelenik meg mint az egyéni tartás imperativusán túlmutató érték.
Fordította: Csongor Barnabás, Kalmár Éva, Kiss Marcell és mások. Noran Könyvkiadó, 2008, 496 oldal, 3899 Ft
