A dél-ázsiai országban az év legörvendetesebb fejleménye nem Musarraf lemondása volt - számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb távozásra kényszerül -, hanem az, ahogy a februári parlamenti választások lezajlottak. Idézzük csak fel a körülményeket! 2007-ben az államfő csak úgy jelöltethette volna magát újból erre a tisztségre, ha előzőleg lemond hadsereg-főparancsnoki posztjáról. Többek között az e körüli jogi huzavona kapcsán fordult szembe vele a bírói kar jelentős része, ami végül a főbíró és vagy nyolcvan társa menesztéséhez vezetett. Mindezt a városi lakosság egyértelmű rokonszenvétől övezett tüntetések kísérték, amelyeken a talárban vonuló bíróknak gumibotokkal állták útját a rendőrök.
Az 1999-ben (a pakisztániak jelentős részének helyeslését kiváltó) puccsal hatalomra került államfő ekkorra már rég hitelét vesztette annak ellenére, hogy a korábbi években több, a sajtószabadságot, a nők egyenjogúságát előmozdító, a demokratikus fejlődés felé mutató intézkedést hozott, és a mindaddig nyomorúságosan toporgó gazdaság is erőteljesen nekilendült. Népszerűségét a leginkább talán Amerika-barátsága emésztette föl, és persze az is, hogy évek múltán is önmagát tekintette az ország jobb jövője egyetlen biztosítékának. Ráadásul 2007-ben már a gazdaság fejlődése is megtorpant, ami főleg az addigi fellendülést leginkább élvező középrétegeket érintette érzékenyen.
Musarraf a jelek szerint egyfajta fokozatos, általa ellenőrzött átmenetben gondolkodott, és meggyőző feltevések, valamint mostanság napvilágra került adatok (egy magas rangú amerikai külügyi megbízottal szemben felmerült vádak) szerint Washingtonból is kapott támogató sugallatokat. Ennek az lett volna a lényege, hogy a Pakisztáni Néppárt (PPP) emigrációban élő vezetője, Benazir Butto hazatér, elindul a választásokon, majd nagy eséllyel koalíciót köt a Pakisztáni Muszlim Liga Musarraf által gründolt szárnyával (PML-Q). Benazir Butto haza is tért, akárcsak - második nekifutásra - a PML másik szárnyának ugyancsak külföldön élő vezetője, Nauaz Sarif (PML-N). Már októberi érkezésekor merényletet kíséreltek meg Butto ellen, december végén aztán meg is ölték - felmerült a gyanú, hogy a titkosszolgálat közreműködésével. Mindeközben fellángoltak a harcok Pakisztán Afganisztánnal határos területein, ahol a hadsereg már régóta viaskodik kímélet és siker nélkül különféle iszlamista csoportokkal.
A Butto-merénylet miatt egy hónappal elhalasztották a választásokat, februárban azonban lezajlottak, és a némileg meglepett külvilág tudomására hozták, hogy a pakisztániaknak csak egy kisebbsége rokonszenvez az iszlamista pártokkal, a többség a mérsékelt közép felé húz. Kiderült az is, hogy Musarraf "pártja" kevésbé népszerű, mint a PML-N, következésképpen és a történtek után az a két párt köt koalíciót, amely a Musarraf előtti időkben folyamatos küzdelemben egymást váltotta a kormányon, miután hol az egyiknek, hol a másiknak a vezetője ellen merültek fel korrupciós és egyéb vádak.
A PPP tényleges vezetője időközben Benazir Butto férje, Aszif Ali Zardari lett, számos korrupciós vád többszörösen büntetett célpontja, akárcsak Sarif. Kettejük koalíciós megállapodásának egyik eleme a Musarraf leváltását célzó alkotmányjogi folyamat (impeachment) elindítása volt. Ezt a procedúrát kívánta megelőzni az államfő, amikor múlt hétfőn lemondott, televíziós beszédében hosszan érvelve az ellene felhozott vádakkal szemben.
Tettetett naivitással arra lehetett volna gondolni, hogy íme, elhárult egy komoly akadály a demokratikus újrakezdés útjából, és most már hozzáláthat a kormány az ország bajainak orvoslásához, a közhangulatot is figyelembe véve átgondolhatja viszonyát az Egyesült Államokkal (emez pedig vele), miközben persze megoldják a Musarraf által elmozdított bírók ügyét és konszenzussal elnökjelöltet állítanak, akit aztán simán megválasztanak a (szövetségi és tartományi) törvényhozó testületek.
Csakhogy egy héttel Musarraf távozása után Nauaz Sarif kilépett a koalícióból, mondván, hogy Zardari megszegte a megállapodásaikat. Az utóbbi valóban megígérte, hogy hozzájárul a bírók viszszahelyezéséhez a tisztségükbe, bár korábban egy mértéktartóbb folyamat mellett kardoskodott. Eszerint tételesen meg kellene vizsgálni, hogy valóban pártatlanok-e az érintettek, és van rá esély, hogy ezt a próbát pont a leváltott főbíró, Csaudhari nem állná ki, hiszen újabban önjáró politikai figurává nőtte ki magát Musarraffal szembeni vad kirohanásaival. Viszont ő volt az, aki elbocsátása előtt amnesztiát szavazott Sarifnak, míg Zardarinak a Musarraf által Csaudhari és társai helyére állított bírók adtak menlevelet, mentesítve őt múltbeli sötét ügyei következményei alól. Ami pedig a leendő elnök személyét illeti, Zardari nem habozott saját magát jelöltetni pártja színeiben, ami a bonyolult, többszintű parlamenti erőviszonyok fényében lényegében a győzelmét jelenti - ráadásul egy olyan helyzetben, amikor a koalíció még nem kerített sort arra, hogy visszanyesegesse a Musarraf által igencsak kiszélesített, a parlament(ek) feloszlatására is kiterjedő elnöki jogköröket.
Mindebben az a veszélyes, hogy a februári választásokon győztes két középpárt köré szerveződött koalíció helyett visszatér a Musarraf előtti időszak kérlelhetetlen kétosztatúsága - ráadásul ugyanazokkal a főszereplőkkel -, és máris széthullik az épp csak megszületett, széles bázisú, legalább reményeiben demokratikus konszenzus. Ezzel a veszéllyel - és azzal, hogy a váláson mindkét fél többet veszíthet, mint amenynyit nyerhet - tisztában van Zardari is, aki nem késlekedett visszainvitálni Sarifot a koalícióba. Igaz, nem is ígért semmi konkrétumot, amiből a legjobb esetben is az következik, hogy a közbizalmat romboló huzavonák útján sikerülhet csak fenntartani az együttműködést a szeptember 6-ára kitűzött elnökválasztás után.
