A Tinariwen együttes tagjai a Művészetek Palotája hátsó kijárata előtt töltötték a fellépésüket megelőző nyárias májusi vasárnap délutánt, arccal a semminek, pontosabban a Lágymányosi híd feljárójának, de ülhettek volna bárhol, derűs nyugalmuk semmiben sem különbözött attól, ahogy előző fellépéseik előtt/után a Sziget világzenei színpad-hátsójának konténeröltözői körül kuporogtak egyfajta természetes idegenséggel, otthonosan sehol és mindenütt.
A Tinariwen olykor francia, de főleg tamasek nyelven éneklő, tehát tuareg zenekar - a tuaregek a Szaharában (Algéria, Mali és Niger határvidékén, ottani mértékkel mérve is országnyi területen) élő berber népcsoport tagjai, a berberek meg észak-afrikai őshonosok. A zenéjük egyszerű,
lázasan kemény,
de szelídséget is sugároz, befogadni egész testtel és lélekkel érdemes. A dalok nagyjából egyformák, kérdés-felelet, ismétlődés a révületig, apró, kemény szabadgitározások, büszke tánclépések, elegánsan libbenő lebernyegek, díszes, nyakból lógó szütyők, ami a koncertteremben elidegenítően színpadias persze, de a finnyáskodásunk még idétlenebb. A zenéből olyan erőteljesen süvít a szabadság - ősi, mély, ilyen hangzatosságok lökdösődnek az agyban -, hogy legfeljebb velük érzünk együtt: ha ők túl tudják tenni magukat a helyzet képtelenségén, nekünk mi okunk lehet nyavalyogni?
A menedzserük, Bastien Gsell szerint a legegyszerűbb, ha ő nyilatkozik, igaz, semmi származási köze a tuaregekhez, német gyökerű elzászi francia ő, viszont egyike volt azoknak, akik rábeszélték a zenekart, hogy mutassa meg magát a külvilágnak. A francia Lo'Jo együttessel (ismerjük őket is, lelkesedünk értük) került Maliba.
"Ottani meghívásoknak tettünk eleget, többször is jártunk Bamakóban (Mali fővárosa - K. T.), és ott találkoztunk tuaregekkel. Meghívtak minket a sivatagba, mondtuk, remek, megyünk - egészen pontosan az akkor indult Sivatagi Fesztivált támogattuk ezzel. A Lo'Jo és a Tinariwen már nem foglalkozik a fesztivállal - nem felel meg az ízlésünknek. Mi afféle nomád módon gondoltuk el, ők pedig letelepítették. Most másfajta rendezvényeink vannak, például a háromnapos Teveünnep. Versenyek, zene, találkozások, együttlét. De ezt is a helyiek szervezik."
A zenekar létrejötte összekapcsolódik az elmúlt évek tuareg mozgalmaival, amelyeknek az alapítók is részesei voltak. Menekülés Maliból, túlélés Algériában, líbiai kiképzőtábor - az életrajzi tények patinája nem sokat tesz hozzá a zenei élményhez. A zenekar harminc éve áll fenn, 80-82 körül tanultak meg gitározni, és hét éve turnéznak a világban - sorolja a tényeket Bastien. A tuaregek helyzete külön történet. "Nomádok ugyan, de azért egy meghatározott körzeten belül, egy-egy kút, forrás körül mozognak. Ez a víztől függ - hegyes vidékről van szó, ahol szomjan lehet halni, de adott esetben vízbe is lehet fulladni. Esős időben el kell hagyni a völgyeket. A legeltetés miatt is mozogni kell a birkákkal és kecskékkel. Egyébként a cserekereskedelem légi úton zajlik, gabonafélét, cukrot, teát, mindent így szereznek be. Ez a terület még Malin belül is elmaradottnak számít."
Utoljára egy hónappal ezelőtt kötött fegyverszünetet a mali kormány és egy tuareg fegyveres csoport. "Kifejezetten feszült a helyzet, ennek fontos oka a nemzetközi érdeklődés a természeti kincsek - uránium, kőolaj - iránt, aminek a kitermeléséhez szinte még hozzá sem kezdtek. A tuaregeké a föld, de nincsenek jó tárgyalási pozícióban. A felkelők azt mondják, hogy minden fejlődés a déli országrészre összpontosul. Egyetlen dolog van, amit északra küldenek, ez a hadsereg."
De a Tinariwen nem a felkelés megzenésítője - hangsúlyozza az együttes menedzsere. "A dalaikban sohasem ütöttek meg háborús, konfrontálódó hangot. Csupán értékekről beszéltek, a sivatagi életről, kultúrájuk értékeiről. Közvetett módon persze ez is erőt adott az embereknek, például ahhoz, hogy keressék a megoldás lehetőségét az állammal, amelyben élnek - Maliban ugyanúgy, mint Nigerben."
A kilépés a nemzetközi színtérre amúgy is sok mindent megváltoztatott. "Több mint húsz éven át, amikor inkább esküvőkön zenéltek, esetlegesen alakult, hogy éppen kik állnak öszsze. Most viszont már kialakult az a társaság, amely turnézik, s fokozatosan tapasztalatokat szerzett ebben, úgyhogy ez most már egy állandó csapat. Ez persze valóságos sokk volt, hiszen mindnyájan szeretnek a sivatagban élni. Egyáltalán, a Nyugat, a nyugati életforma megismerése sokkoló volt számukra, ugyanakkor igencsak érdekli is őket. Amikor nincs fellépés, mennek vissza a sivatagba, de örömet lelnek abban is, ami útközben éri őket, ismeretségek, találkozások..." És a Lágymányosi híd - gondoljuk magunkban, de tovább kérdezünk, hogy honnan ered ez a sajátos, tinariwenes stílus.
"Alapvetően a hagyományos tuareg zenéből, az ütősökből, az énekből, mindez átitatva a tradicionális ritmusokkal. Amikor felfedezték a gitárt, a maguk módján, fokozatosan adaptálták, folyamatos
napi munka és próbálkozások
eredményeként, természetes módon. A gitár nagyon jól beszéli a nyelvüket, és valóban napról napra alakították ki a stílusukat. Természetesen ma már jól ismerik azokat a technikai eszközöket, amelyek a felvételekhez, illetve a jó koncerthangzáshoz szükségesek. A zenéjük is folyamatosan fejlődött, hiszen korábban nem voltak professzionális zenészek, és lényegében a véletlen hozta össze őket. Három lemezzel a hátuk mögött ma már pontosabban tudják, hogy mit akarnak."
Mint kiderül: legfőképpen pihenni. Tavaly százötven fellépésük volt. Idén a felével megelégszenek, aztán mennek haza. Nem mintha feszültségek kísérnék az utazásokat. "Nagyon könnyű velük. A kultúrájuk lényegéhez tartozik, hogy bármerre is jársz, alkalmazkodnod kell. Ne zavarj! - szinte ez a legfontosabb szabály a számukra." Ez hát az a csend, aminek a messzeségéből előtör és transzba húz a zenéjük.
Művészetek Palotája, május 11.
