Idén három fellépővel beszéltünk a világzenei színpad konténeröltözői között - olyanokkal, akik eddig még nem szerepeltek a fesztiválon. Meglehetősen különböző stílusokat képviselnek, talán csak az elkötelezettségük hasonlatos: Seun Kutié Afrika felemelkedése, R-K Slouanié a közösségteremtő vándorlás, Adrian Sherwoodé a zenei perfekció iránt.
Seun Kuti
Oluseun Anikulapo Kutinak mint kisebbik fiúnak voltaképpen születésétől fogva adott volt a sorsa. Nagy akaratú és -természetű apja, az afrobeat műfaj megteremtőjének tekintett Fela Kuti mellett felnőni már önmagában is a dac és az öntudat iskolája lehetett. Most ő vezeti a legendás atyai zenekart, az Egypt 80-at, és az afrikai politikusok ostorozásában is követi a szülői példát. A Quart.hu-val közösen kaptunk pár percet, hogy beszélhessünk vele.
Magyar Narancs: Hogyan történt, hogy éppen ön örökölte a zenekart Fela Kuti gyermekei közül?
Seun Kuti: Nem beszélhetek örökségről abban az értelemben, hogy apám ezt kimondta volna. Nekem pedig eszembe sem jutott annak idején, hogy egyszer majd én lehetek ennek a zenekarnak a vezetője. Valahogy véletlenül alakult így. Amikor apám meghalt, még csak tizennégy éves voltam, és mindenképpen alakítottam volna zenekart.
MN: Hány éves volt a bátyja, Femi (aki már kétszer is járt a Szigeten - K. T.) abban az időben?
SK: ' már huszonhat. Két fivérem és három nővérem van.
MN: A nővérei is kapcsolatban állnak valamilyen formában a zenével?
SK: A legidősebb a bátyám zenekarában énekel, a legfiatalabb pedig az enyémben.
MN: Apjuk nemcsak zenélt, hanem létrehozott egy kommunát, egyfajta államot a nigériai államban, amit aztán hatósági úton igyekeztek felszámolni. Ez megvan még?
SK: A Kalakuta Köztársaság, az afrobeat birodalma? Igen, létezik. Én is ott élek mind a mai napig, de már szívesen elköltöznék. Nem élhetek örökké az apám házában, saját otthont kell találnom. Huszonöt éves vagyok, azt hiszem, eléggé felnőttem ehhez, habár még nincsen családom.
MN: Édesapjának, rajta keresztül meg az egész afrobeat irányzatnak eléggé konfliktusos volt a viszonya a nigériai politikai vezetőkkel. Mi a helyzet manapság?
SK: Az afrobeat egész Afrikát érintő ügy: nem egyszerűen zene, hanem mozgalom, amelynek még manapság is küzdenie kell az ismertségért. Ritkán játszanak bennünket a rádiókban, mert mindenki tart a hatalomtól.
MN: Mi a szembenállás lényege önök és az uralmon lévők között?
SK: Pontosan erről van szó: uralkodnak fölöttünk, nem pedig vezetnek, kormányoznak minket. Afrikát csupa olyan politikus irányítja, aki nem képes kormányozni, akik nem a szegények, hanem a gazdagok oldalán állnak. Lehetnének alkalmas vezetőink, de a rendszereink korruptak, a választásokat elcsalják, úgyhogy nehéz változtatni a helyzeten. Mi ezen dolgozunk: az a célunk, hogy visszaadjuk a szegényebbeknek is a büszkeségüket, önbecsülésüket. Enélkül ugyanis könnyen irányíthatók, manipulálhatók az emberek. Ezen kell túllépni ahhoz, hogy változások következhessenek be Afrikában. Szerencsére az új generációk már képzettebbek, jobban átlátják a helyzetüket, és ez máris nagy különbség a korábbi időkhöz képest.
MN: Mit gondol a hazájában fel-fellángoló vallási konfliktusokról?
SK: Ezeknek etnikai alapjuk van, ami éppen olyan rasszizmus, mint amit egyes fehér emberek képviselnek a feketékkel szemben. Itt az az ellentétek alapja, hogy honnan származol. E mögött is a képzettség hiányos voltát látom. De hát mit várjunk egy olyan országban, ahol a felsőfokú végzettségűek többsége is munkanélküli! Viszont a tanulás sem minden, és sokan egyszerűen nem tájékozottak eléggé, ami hozzájárul az ilyesfajta konfliktusokhoz. Ehhez járulnak a külső tényezők: vajon honnan jutottak modern fegyverekhez a felkelők például a Niger deltavidékén, ahol korábban a puszta életben maradásért küzdöttek? Sok ilyen kérdés van, amire nem tudjuk a választ.
MN: Ön melyik etnikum tagja?
SK: Joruba vagyok, de nem így határozom meg magamat. Ennek a világnak vagyok a polgára, a saját kultúrámat épp úgy tisztelem, mint a világ bármelyik kultúráját, mert egyiket sem tartom magasabb rendűnek a másiknál.
MN: Lát olyan országot a kontinensen, amelyik jó példa lehet arra, hogy Afrikában is van lehetősége egy szebb jövőnek?
A válasz gunyoros nevetésben feloldódó zavart hümmögés. Aztán már a színpadon figyelhetjük tovább Seun Kutit, aki a jellegzetes, kissé monoton, viszont feszült lüktetésű afrobeat ritmusára hirdeti büszkén és tartásosan az igét.
R-K Slouani aka Ka•
Magyar szemnek elég furcsa az N&SK elnevezés, nehéz nem a Bundesrepublikra, netán Norvégiára plusz Szlovákiára gondolni a betűk láttán, amelyek persze egészen mást jelentenek. N mint nomád, SK mint Skaetera - ami egyrészt a ska zenére utal, másrészt egy magyarul visszaadhatatlan szójáték része. Az együttes frontembere szinte a színpadról esik a mikrofon elé, ahhoz képest, amennyire szétugrálta magát, alig kapkod levegő után, de érezhetően még az iménti lendületben pörög.
MN: Mutasd be, kérlek, a zenekart!
R-K Slouani: Az N&SK saint-étienne-i zenekar. Nyolcan vagyunk a színpadon. 1998-ban alakultunk meg, vagyis éppen tíz éve. Azóta ugyanaz a felállás. Csak a saját zenénket játsszuk, eddig négy lemezünk és egy DVD-nk jelent meg. Megállás nélkül turnézunk, Franciaországban és külföldön.
MN: Mi volt a zenekar megalakulása előtt, ki mit csinált?
R-KS: Mindnyájan gimnazisták voltunk. Elképzeltem, hogy legyen egy zenekarom, amiben sok a hangszer, és az alkotás, a komponálás álljon a munka középpontjában. Az volt a tervem, hogy összekeverek különféle stílusokat, a rockot a reggae-vel, a keleti zenével. Szándékosan olyan zenészeket kezdtem keresni, akiknek eltérő a zenei érdeklődésük. Van közöttük, aki klasszikus képzést kapott, konzervatóriumban tanult, mint a hegedűs vagy a harmonikás, van, aki inkább a rockzene felől érkezett, vagy salsát, reggae-t, funkyt játszott korábban. A ritmusszekció, a dobos, a basszusgitáros autodidakta, ahogy én is. Szóval engem maga ez a keveredés érdekelt.
MN: Mi volt a munka menete, hogyan próbálkoztál ezzel a stíluskeveréssel, hogyan illesztetted össze a különféle stílusokat?
R-KS: Arra gondoltam, hogy a zenészek magukkal hozzák a stílusukat, ugyanakkor részt vesznek a dalok komponálásában is. Így aztán nyolc zeneszerzőből áll a csapat, csak a szövegeket írja mindig ugyanaz az egy ember. Szerintem így a jó, ha mindenki saját maga dolgozza ki a szólamát, mert akkor az egész sokkal élettelibb a színpadon, több benne az energia. Ez volt a legfontosabb: hogy mindenki beleadja, aztán pedig képviselje azt, ami az övé.
MN: Sokat gyakoroltok, vagy pedig maguk a turnék jelentik a gyakorlást?
R-KS: Ahogy mondtam, állandóan járjuk az országot és a külföldet, legfeljebb egy-egy hetet pihenünk évente. Átlagosan olyan nyolcvan koncertet adunk egy évben.
MN: Igen, a zenekar nevéből is sejteni lehet, hogy fontosnak tartjátok ezt az állandó úton levést, a nomád életet.
R-KS: Igen, egyszerűen szükségünk van a kapcsolatra a közönséggel, ez éltet bennünket.
MN: Ez azt is jelenti, hogy csak a zenéből éltek.
R-KS: Így van. Meg tudunk élni belőle, de azért ez nem megy könnyen. Van Franciaországban egy bizonyos művészi státus, amely lehetővé teszi ezt az életformát. Kezdetben, a gimnázium után mindnyájan dolgoztunk valahol, de aztán otthagytuk a munkahelyünket, és már hét éve kizárólag zenészként dolgozunk.
MN: Bárhol vállaltok fellépést, kisebb helyeken, kis közönség előtt is?
R-KS: Igen. Nem teszünk különbséget aszerint, hogy százan vagy négyezren hallgatnak bennünket.
MN: Pedig hát nyilván nem ugyanolyan.
R-KS: A mi dolgunk az, hogy menjünk egyik helyről a másikra, és fellépjünk valami minimális technikai háttérrel. A kis termeknek, kicsi fesztiváloknak persze egészen más a hangulatuk, mint az ilyen nagyobbaknak. Ott viszont meghittebb a kapcsolat a közönséggel.
Adrian Sherwood
Ereje teljében lévő, visszafogottan kigyúrtnak mondható ötvenes férfi a következő beszélgetőpartnerünk. Látványosabb benyomásaink nem lesznek róla, hiszen a keverőpult mögött dolgozik, miközben a színpad előterében a több mint hetvenéves Lee "Scratch" Perry vonul majd kimérten fel és alá füstölőkkel díszített tarka sapkájában, a zenészek laza karéjában. Ez lesz a világzenei színpad zárókoncertje, emelkedetten tiszta hangzással, fényes, mégis minimalista effektekkel, a dub enyhe pszichedéliába hajló, lelassult feszültségével.
MN: Ön voltaképpen micsoda? Tudom, hogy dolgozik producerként (zenei rendezőként), de élő fellépéseken is részt vesz, lemezkiadója van - sok mindent csinál, ami a zenével kapcsolatos.
Adrian Sherwood: Elsősorban producer vagyok. Az élő koncerteken a hangot keverem. Kezdetben lemezeket adtam-vettem - tizenhat évesen. Egy évvel később már létrehoztam a saját kiadómat.
MN: Ez azért nem mindennapos dolog, ilyen fiatalon...
AS: Egy barátommal együtt volt egy szórakozóhelyem, dj voltam már 13-14 évesen, de aztán ezt abbahagytam. Szerettem a funkyt, a popzenét, a reggae-t. Aztán, ahogy múltak az évek, a reggae folyamatosan egyre jobb lett, nagyon megkedveltem, úgyhogy mindenekelőtt a jamaicai zene rajongója vagyok, a sokféle fekete zene közül ez áll hozzám a legközelebb lelkileg. Dolgoztam egészen másfajta zenészekkel is, olyanokkal, mint a Ministry, a Primal Scream, Sinéad O'Connor és a többi, de a reggae-t szeretem a legjobban. Amikor létrehoztam a saját kiadómat, pontosabban kiadóimat, akkor persze az volt a fontos, hogy kialakítsam a saját hangzásvilágomat.
MN: Mikor és milyen körülmények között találkozott Lee Perryvel?
AS: Tizennégy éves lehettem, amikor először láttam. Egy akkoriban híres angol dj mondta, hogy Angliában van, és szerinte találkoznom kell vele. Így is történt, a következő lemezén az egyik számot már az én effektjeim kísérték.
MN: Dolgozik más zenekarokkal is élő fellépéseken?
AS: Hosszú évekig kevertem élőben, és sok felvételen is. Van egy dubműsorom is, egyedül a színpadon, vagy esetleg egy ütőssel.
MN: Valami állandó helyen?
AS: Mindenhol a világon, fesztiválokon, klubokban, egy, két, három órában. De ez a nyár különösen jól alakult, sokféle dolgot csináltam, sokfelé jártam.
MN: Egyesek azt mondják, hogy a reggae kifutó műfaj, nem hoz izgalmas újdonságokat.
AS: Itt van például az angliai dubstep irányzat, ami kifejezetten érdekes. Szeptember végén jön ki az új albumunk Lee Perryvel a saját kiadómnál, az On-U-Soundnál, The Mighty Upsetter címmel. Ez a legjobb albumom az elmúlt huszonöt évben. De Jamaicában is felbukkannak érdekes dolgok. A szakma, vagy a zeneipar, vagy hívjuk bárminek, újjáalakulóban van, újból feltalálja magát: nincs szüksége többé a popzenére. Vége az egész struktúrának, amely a zenészeket támogatta, foglalkoztatta, minden egyfajta underground felé mozdul el. Viszont a legjobbak éppen ezáltal kerülnek felszínre. Megkérdezte az előbb, hogy mit is csinálok. Hát ezt: élő dubshow-kat, dolgozom Lee Perryvel - csupa olyan dolog, amit szeretek. Magamnak dolgozom. Szóval sikeresnek érzem magam, függetlenül attól, hogy nem gazdagodtam meg. Saját magam számára érzem sikeresnek magam.
MN: Kiket tart a legjobbaknak az elmúlt években felbukkant zenészek, zenekarok közül?
AS: Én a reggae-ben és a dubban vagyok otthon, és rengeteg jó dolgot látok-hallok, akár csak a londoni szcénán belül, de Jamaicából is jönnek új és új tehetségek. És persze más területeken is, a legkülönbözőbb irányzatokban, mint mondjuk a Gogol Bordello, a különféle, cigányzenével dolgozó zenekarok. Dolgoztam mostanában például Harry Beckett-tel, a remek dzsessztrombitással, sőt egy angol folkalbumon is. De végül mindig vissza kell térnem a reggae-hez, a súlyos basszusokhoz.
