Hovatovább tényleg úgy tűnik, hogy a kiállításokon már főleg mozizunk a járkálás, nézelődés helyett. Van a Mai Manó Ház legfelső emeletén az a bizonyos Napfényműterem, ahol egykor maga a névadó készítette a falra festett háttér előtt a felvételeit - itt helyezték el a készüléket, amin egy portréfilm fut Lucien Hervéről. Ebben pedig van egy kedvesen megható részlet, amikor a művész az emlékeik intenzitásától megroppanó idős emberek szokása szerint könnyekre fakad, miközben egy ifjúkori birkózó sikeréről (világbajnoki döntő!) beszél, mint élete legnagyszerűbb momentumáról. Pedig beszélhetett volna arról is, hogy - olvastam valahol - egy időben tagja volt a francia röplabda-válogatottnak.
Elkán László egyáltalán nem készült fényképésznek. Zsidó nagypolgári családba született, kamaszkorában főként zongorázott, bűn rossz tanuló és korai lázadó volt. Megözvegyült édesanyja rávette, hogy tanuljon Bécsben közgazdaságtant, mellette meg rajzolni, aztán - 1929-ben - Párizsba ment a bátyja után: "Évoltam banktisztviselő, modellkészítő szabászatban, ügynök, épületfestő, számvevő, titkár, újságíró, aligazgató napilapnál, idegenvezető és a többi." Folytathatjuk: volt szakszervezeti aktivista, kommunista párttag és kétszer is kizárt párttag. Közben festett és fotózott is - álnéven egy lapnak, ahová előzőleg szövegeket írt Müller Miklós képeihez, aki meg Orosházáról indulva érkezett Párizsba, de a müncheni egyezmény után jobbnak látta elmenekülni Franciaországból (aztán híres spanyol fényképész lett belőle), Elkán viszont nem akarta veszni hagyni az állást, és maga vette kezébe a (kölcsön)gépet, az újságnál meg nem tűnt fel a fotósváltás. De végezzünk a felsorolással: volt katona, hadifogoly, szökött hadifogoly, végül ellenálló a Vercors-ban, Lucien Hervé néven, amelyet aztán végleg megtartott.
A nagy áttörést 1949-ben a Le Corbusier-vel kötött ismeretsége hozta. A híres építésznek annyira megtetszett - főként nyilván a saját épülete, de nem kis részben az is, ahogy Hervé körbefényképezte, hogy állandó fotósának kérte föl. Ne feledjük, egy olyan korban, 1949-től kezdve, amikor az épületek hírét még leginkább a fényképek vitték szét a világban. És bizony, Hervé képei fél évszázad múltán is nagyszerűek. A felületek, a szögletek, a szerkezetek, ahogy belehasítanak a térbe, ahogy a fény körülöleli őket, ahogy az árnyékok továbbrajzolják vagy ellenpontozzák a körvonalakat, abban grafikusi kreativitás, emögött pedig - és ez az igazi különlegesség - lélek és melegség, elmélyülés, alázat van. "Nem szabad a mellékest, a véletlenül adódó hatásokat, bármilyen szerencsések is, elfogadni az építészet fényképezésénél" - mondta, de azért nem fosztotta meg magát az ilyen véletlenek élvezetétől. Gyakran jelenik meg a fények és árnyékok éles vonalai vagy tömbjei között egy-egy alig kivehető, elfutó emberi alak, ami hatalmasra nagyítja az épületek ünnepélyes és győzedelmes nagyszerűségét, istenivé emeli szinte a bennük anyagiasult teremtő erőt. Hogyne ujjongott volna éppen Le Corbusier, akinek a ronchamp-i kápolnája - fotózta Hervé ezt is - azért a XX. század legjobb egyházi épülete, mert mindenféle bombaszt és magaszt nélkül, a csupasz tisztasággal és egyszerűséggel elő tudja idézni kérlelhetetlen ateistákban is az áhítat érzését.
Ugyanez az idealista tisztelettel telített egyszerűség sugárzik Hervé portréiból is, mintha megpróbálna kikerülni alanyai látóköréből - de az is lehet, hogy (Fejtő Ferenc, Ligeti György, Henri Matisse és persze Le Corbusier) egyszerűen azért olyan oldottak, mert a gép egy jó barát kezében van.
Nem akart különleges vagy egyedi lenni, fotózta az Eiffel-tornyot (föntről, lentről, levelehullott jegenye mögül, persze különleges, nagyon is egyedi módon), a párizsi háztetőket, utcákat, állomásokat, a Szajna-partot, mint egy turista, aki egyre mélyebbre ereszkedik, majd végleg beleépül a városba. Rengeteg képe készült a lakása ablakából, álldogálók, áthaladók, biciklizők vetnek árnyakat ugyanazokra a kockakövekre. Aztán, ahogy az évek teltek, még inkább visszahúzódott. Öregkori, immár színes fotói, amikor betegen, nehezen mozogva lakásának apró részleteit örökítette meg üldögélve, fel-feltápászkodva, csak az említett portréfilmben villannak be, de biztosan lesz idő, amikor ezek is híres és keresett darabjai lesznek az életműnek.
Visszatérve tehát a képernyőhöz: nagy átka ennek a mozgóképesítésnek, hogy az ember gyorsan és nagy tömegben láthatja, mi az, amit a kiállítás nem tud nyújtani, mert nincs pénz, nincs hely, bajosak a szerzői jogok, miegyéb. Ez pedig felsrófolja a mennyiségi elvárásokat, az birizgálja a látogató kíváncsiságát, amit nem láthat. Ezzel a türelmetlenséggel természetesen magának a kiállított anyagnak kell szembeszállnia, visszarántva és odaszögezve a nézőt a korlátozott anyaghoz, a véges térbe. Hogy ez itt sikerült, ez dicséri a rendezést is, de azért leginkább Lucien Hervé érdeme.
Mai Manó Ház, szeptember 7-ig
