Ezen a deltavidéken végezte a legnagyobb pusztítást a Nargis névre keresztelt ciklon, úgy is mint tájfun, amely május másodikán érkezett a tenger felől a szárazföld fölé, és csak a következő napon fejezte be a tombolást, miközben erejét veszítve a thai határvidék irányában távozott. A tengerparton, ahol elkeveredik egymással az édes- és a sós víz, mangrove-erdők védenék a szárazföldet (ez utóbbi egy deltavidéken erősen képletes fogalom) a tenger hirtelen kedélyváltozásaival szemben, ha a burmai kormány partvidék-fejlesztési elképzelései nem tépázták volna meg ezt a természetes védőfalat. Más nézetek szerint, ha egyszer a víz megindul, az ár szökik, a föld meg csuszamlik, mit sem számít a mangrove, egyedül az dönt, hogy sikerül-e a lakosságnak magasabban fekvő területekre menekülnie. Esetünkben erre nem volt lehetőség, ráadásul a rizstermelő vidék meglehetősen sűrűn lakott. Az immár százezerre becsült halálos áldozat ennél jóval nagyobb területen vesztette életét, a pusztítás mértéke pedig egyelőre felmérhetetlen, hiszen bizonyos településeket csak a víz felől lehet megközelíteni. A közelben fekvő régi főváros, Rangun (junta-burmaiul: Yangun) is a katasztrófa által érintett területek közé tartozik, de még itt sem tiszta a kép a károk mértékéről. A Than Shwe tábornok vezette katonai kormány - amely pár éve több száz kilométerrel beljebb új fővárost létesített magának (a neve Naypyidaw) - ugyanis igencsak vonakodva tárulkozik föl a külvilág előtt, és ez a szükséghelyzet súlyosságához mérten felháborító, bár nem érthetetlen.
A burmai vezetés ideológiai természetét illetően már rég értelmüket vesztették a rendelkezésünkre álló leíró fogalmak, hiszen "a szocializmus burmai útja", amelyen az ország a hatvanas években elindult, egyfajta állami elosztási rendszerré egyszerűsödött, amelyben a fejlesztéseket lakossági ingyen-, mondhatni, rabszolgamunkával zajló építkezések jelentették, miközben a katonai kormányzat azon igyekezett, hogy leigázva pacifikálja a határvidékek különféle népeit, vezetőiket magához korrumpálva. Az 1988-as felkelés leverése után a gazdaságot kissé visszapiacosították, 1990-ben pedig választásokat tartott a magabiztos katonai vezetés. Miután azonban az ellenzék kapott több szavazatot, az eredményeket még csak meg sem hamisították, hanem egyszerűen semmibe vették. Aung San Suu Kyi ellenzéki vezetőt (a korábbi függetlenségi mozgalom egyik népszerű vezetőjének a lányát) pedig azóta is hol szigorúbb, hol lazább házi őrizetben tartják.
A lakosság borzalmas körülmények között él, a korábban jelentős rizsexportot bonyolító ország folyamatos élelmiszersegélyekre szorul, és ezek igazságos elosztásának külső felügyelete elé a vezetők állandóan akadályokat gördítenek. Engedélyezik viszont a vallásgyakorlást, így mintegy négyszázezerre becsülhető a buddhista szerzetesek létszáma. A katonák azonban ennél is többen, úgy félmillióan vannak. Ennek a különbségnek tavaly szeptemberben lett némileg váratlan jelentősége, amikor a narancssárgás, sáfrány színű ruhát viselő szerzetesek a demokráciát követelő ellenzéki tüntetések meghatározó résztvevői lettek (innen jött a nemzetközi sajtóban kedvvel emlegetett "sáfrány forradalom" kifejezés). A megmozdulások ezúttal is úgy értek véget, ahogy 1988-ban: a katonák a fegyverüket használták. Ezúttal alighanem alacsonyabb volt a halálos áldozatok száma, mint 1988-ban, amikor ezrek pusztultak el. A következmények szintjén viszont inkább a hasonlóság látszik: akkor választások következtek, most egy népszavazáson a sor - és semmi jele, hogy ez többet lendítene a demokrácia ügyén. A junta új alkotmányt akar elfogadtatni a lakossággal, amely alapján 2010-ben ismét választásokat tartanának, ügyesen (férje külföldi állampolgárságát kizáró oknak minősítvén) megakadályozva, hogy az ellenzék népszerű és egyelőre pótolhatatlan vezetője, Aung San Suu Kyi jelöltethesse magát. Az új alkotmány a jövőre nézve is fontos döntési jogokat hagyna a hadsereg kezében, amely jelentős kvóta alapján szilárd parlamenti pozíciókat is őrizne.
A referendum időpontjául május 10-ét jelölték meg, amihez képest a Nargis tájfun a legrosszabbkor érkezett. Amennyire nehézkesnek bizonyult a junta abban, ahogy a segítségnyújtás nemzetközi szándékaira reagált és reagál mind a mai napig, annyira makacsul ragaszkodott a népszavazás időpontjához. Így aztán múlt szombaton, ahol csak lehetett, odaterelték az embereket az urnák köré, és megszavaztattak mindenkit, aki élt és mozgott. A katonák még az igen szavazatot is készségesen beikszelték a bizonytalankodók szavazólapján. Csupán a közvetlenül katasztrófasújtotta területeken halasztották el két héttel a referendumot.
A természeti csapás hatására az eddigi embargót átmenetileg feloldották, habár eddig sem volt sok látszata. Mintegy százezernyi ruhaipari munkahely megszűnt az országban, ennyivel is nagyobb lett a szegénység. Az igazi bevételeket ugyanis a földgáz és más természeti kincsek termelik, amelyekért viszont embargó ide vagy oda, egymást méregetve állnak sorban a szomszédok, a jelenleg legnagyobb vásárló, Thaiföld mellett az energia-éhes Kína és India. Az előbbi összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van, bár mindkét ország közvetlenül határos Burmával. Hagyományosan jobbak ugyanis a kapcsolataik. Indiával csak az utóbbi években erősödött az összefogás - főként a határ menti népcsoportok lázongásainak együttes leverése tárgyában. Kína viszont már több tucat futó vízierőmű-projekt részese, most pedig grandiózus csővezeték-építési javaslattal állt elő a Bengáli-öböl egy mélytengeri kikötőjétől az egész országon át Jünnan tartományig, és ebben nem csupán Burmából, de a Perzsa-öböl felől is ömölhetne a nyersolaj és a földgáz a tervezett finomítóba.
Nincs mese, Burma előbb vagy utóbb úgyis a világgazdaság résztvevője lesz, a kérdés legfeljebb az, hogy a nyugati világ tud-e hasítani magának valamekkora szeletet a befolyásból. A jelek szerint a burmai vezetés olyannyira tart ettől, hogy még saját alattvalóinak túlélését is feláldozza a távolság fenntartása kedvéért. A segélyakciók szervezői ugyanis joggal hangsúlyozzák, hogy nem elég beküldeni az országba a sátrakat, gyógyszert, élelmiszert, hanem az elosztásról is hatékonyan kell gondoskodni. Márpedig a jelentések szerint ezen a szinten már-már egy második - járványokban testet öltő - katasztrófa készülődik, a burmai vezetés és hadsereg lassúságának egyenes következményeként. A segélymunkások beutazását pedig továbbra sem engedélyezik, miközben hatalmas területek állapotáról, az ínség és a szükség mértékéről nincs is világos képük. Ez pedig vaskos kérdőjelet rajzol népbarátnak mutatkozó alkotmányozó szándékaik mögé.
