„Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni” – fogalmazott pár évvel oly korai halála előtt Alekszandr Borogyin, ám ez a szerény vágya nem teljesülhetett.
„Az evés színpadon mindig kedves dolog” – mondja Gál színműíró, a Játék a kastélyban másodhegedűse, s persze tudják e fortélyt a valódi másod-, sőt harmadvonalbeli darabgyártók is. Tudja ezt az amerikai Joe DiPietro is, aki az evés, illetve a tukmáló etetés zajos-megható kisvilágát telepíti színpadra: négy italoamerikai nagyszülővel meg egy szabadulni vágyó, felnőtt unokával.
Roppant ambiciózus évad – alulfogalmazva sem igen lehet ennél kevesebbet mondani a Magyar Állami Operaház 2014–15-ös programjáról, amelyen több mint húsz bemutató szerepel.
Nemigen adott interjúkat, szerette a keresztrejtvényfejtést, kereken kimondta a véleményét és láncdohányos volt – ez mind elősorolható Fischer Annie-ról. De közelebb visz-e mindez a titokhoz? Aligha.
„Isteni idiotizmus”, „mennyei szklerózis” – Witold Gombrowicz számára ezek a jellegzetességek tették oly vonzóvá és kívánatossá az operettet, hogy utolsó színpadi műve e műfaj paródiájaként beszélhesse el a huszadik század rettenetét.
A száz éve született színésznő volt egykor az eszményi magyar úrilány: ártatlan őzikeszemével, kedvesen éneklő hanghordozásával és derűs jólneveltségével maga volt a papa szeme fénye.
A Nyugat pénzügyminisztere és egy napra majdnem valóságos miniszter; volt képviselő, üldözött, majd emigráns matuzsálem. Fenyő Miksa az okos, hasznos – és királypárti irodalmár.