A recept igen egyszerű, hiszen mindössze azon áll vagy bukik a siker, hogy összekerül-e négy szerethető idős színész a színpadon. Az se baj, ha nincs bennük semmi olaszos, a lényeg, hogy behozzák gazdag múltjukat és emberi esettségüket a színpadra, a közönség garantáltan meg fog hatódni együttes jelenlétüktől. Így elmondva ez akár cinikusnak is tűnhet, noha a színház egyik nagy titkáról mesél: a színészi személyiséghez kapcsolódó szeretetről, amely darabtól és rendezéstől függetlenül végigkíséri a szerencsések színpadi jelenlétét.
Az Orlai Produkciónak és Znamenák István rendezőnek most sikerült összehoznia egy ilyen szeretetre méltó csapatot, méghozzá úgy, hogy egészen különböző alkatok és még különbözőbb múltak telepedtek egymás mellé az étkezőasztalhoz. A könnyed vígjátéki stílus és a gesztusok olaszos zománca leginkább Benedek Miklósnál bizonyul alapértelmezettnek, s szemérmes szívhangokat is elsősorban ő hoz játékba. A sokban közös hátterű Lázár Kati és Lukáts Andor más-más módon közelít a maga nagyszülői szerepéhez: Lázár örök és elnehezültében is elementáris, nagyszívű trampli figuráját adja, míg Lukáts életre hív egy zsigerien érzéki, bohókásan kamasz nagypapát. A felmenői kvartett negyedik tagjának, Szabó Évának a hangjában van a titka: a kotkodácsoló csevegéstől a szorongó aggodalomig minden árnyalat ott muzsikál ebben az orgánumban.
Menni vagy maradni? – ez a darabbeli unoka sorskérdése, amely az oly mobil amerikai társadalomra gondolva ugyan roppant erőltetettnek tetszik, ám ez éppúgy mellékes, akárcsak a második rész hozzávetőleges megírtsága. Szabó Kimmel Tamás – mint mammone – ezúttal is profin működteti fiús báját, s ügyesen elcipeli a narráció terhét, amely így megmarad a még bocsánatos sutaság szintjén. Ellenben önmagában nézve jóval túl van e bocsánatos kategórián a darab kiállítása, amely az Orlai Produkció más előadásaihoz hasonlóan egyszerre szükségtelenül aprólékos-realista és szegényes. A Belvárosi Színház színpadára rendszerint sosemvolt amerikai lakásbelsők kerülnek, miközben a díszletek között tébláboló alakok öltöztetése kitalálatlan marad.
A darab, amely létezésünk egyik központi kérdése, az evés köré íródott, végül egy másik főtéma, a halál, szeretteink halála felé kanyarodik. A bemutató estéjén a nézői elérzékenyülés általános volt, s ebből a jelen sorok írója is kivette a maga részét. A halál színpadon mindig kedves dolog – nem, ilyesmi nem hangzik el Molnár darabjában, ez ellenben igen: „halálnak csak a legvégén van hatása”. Tényleg van.
Belvárosi Színház, október 8.
