„Az én lányom nem olyan!” – büszkélkedett filmbeli leányával a harmincas évek bájos apaszínésze, Rajnay Gábor, s Tolnay Klári valóban nem volt olyan. Mert ha eredeti keresztnevét, a Rózsit el is hagyta a színészi pályára lépve, azért Tolnay sosem feledte az illemet, amelyre birtokos szülei és kiterjedt rokonsága mellett nevelőapácák oktatták. A bakfislány, aki a kezdet kezdetén még megbotránkozva rohant ki a lábára kíváncsi Heltai Jenő színigazgatói szobájából, azért hamar beletanult a színésznői szerepbe, és felszabadította mosolygós kacérságát, amely azután végigkísérte több mint hat évtizedes pályafutásán. A könnyedségbe Tolnay a Vígszínházban rázódott bele, helyesebben és szó szerint ott rázta ki belőle a legendás Jób Dániel a franciás eleganciájú társalgási színésznőt. Filmen Jávor és Ráday Imre epedt érte, Kabos, Törzs Jenő vagy épp Rózsahegyi Kálmán volt a papája, s mindehhez ráadásképp Tolnaynak került még egy filmes alteregója is: Katyi, a színészként elhagyott palóc tájszólást önironikusan újrahasznosító Tolnay-alakmás.
| ||
Sok korabeli magyar filmcsillaggal ellentétben Tolnay Klári 1945 után nem tűnt el sem az országból, sem a pályájáról, mi több, szinte zökkenő nélkül folytatta munkáját – és őrizte sztárságát. 1944–45-ös becsületes magatartása, majd a Vígszínház államosítását megelőző esztendő igazgatói szolgálata (Benkő Gyulával és Somló Istvánnal az oldalán) persze valamelyest megkönnyítette Tolnay talpon maradását, ám színésznői lényének és rangjának rendszeridegensége elvben még így sem sok jót ígért a szocialista színjátszásba betagozott és a Madách Színházba vezényelt művésznő számára. És mégis: Tolnay eljátszotta és – Gyurkovics Mária csicsergő koloratúrszopránjára – eltátogta Déryné Széppataki Róza szerepét a magyar színészet hőskorát felmagasztaló 1951-es filmben, s begyűjtött két Kossuth-díjat anélkül, hogy hős traktorosnőket vagy partizánfeleségeket kellett volna megformálnia a propagandadarabokkal kegyetlenül megszórt Madáchban. Már a negyven táján járva még mindig Júlia volt, s játszott Nórát meg a Három nővér Irináját.
„Izgalommal és félelemmel várom találkozásomat T. K.-val, de ő se nagyasszony, csak csendes és rokonszenves partner. Betartja a színésznő-magatartás minden szabályát: csókkal üdvözli kollégáit, vidáman pletykál. Szelíd passzivitása mégis mintha belső anarchiát fékezne.” Gábor Miklós jellemezte így naplójában Tolnay Klárit az ötvenes évek közepén, s a pályatársi empátia helytállóan mérte fel a színésznő mintaszerű kollegialitását csakúgy, mint az emögött rejtőzködő civil én veszélyeztetettségét. Merthogy Tolnay a hatvanas évekre lassanként felszámolta privát életét: két kudarcos művészházassággal (a filmrendező Ráthonyi Ákos, majd a bő évtizeddel fiatalabb Darvas Iván párjaként), s közöttük az utóbb elhíresült Márai-szerelemmel a háta mögött, anyai szerepében sikertelennek bizonyulva, s olykor a lelki egyensúlyában is megbillenve. Úgy lehet, e tapasztalatokat is hasznosította, amikor a hatvanas években többször is heveny idegéletű, labilis nőalakokat játszott, melyek sorából nyilvánvalóan A vágy villamosa Blanche DuBois-ja a legemlékezetesebb, 1962-ből. Igaz, a mából visszanézve és visszahallgatva ezeket az előadásokat, könnyen úgy érezhetjük, hogy épp ebben a szerepvonulatban avult a legtöbbet Tolnay művészete.
Talán mivel színészalkata – a civil sorstól függetlenül – holtáig ártatlan, derűs és kiegyensúlyozott maradt, s mert erős öniróniája jobban illett a komikumhoz, méghozzá az egyszerre megmosolyogtató és kissé elérzékenyítő komikumhoz. Tolnay
karrierformáló bölcsességének
egyik legfőbb bizonyítéka ennek a könnyes-mosolygós iránynak s egyúttal a szerepbéli előreöregedés – dévajságot sem nélkülöző – gyakorlatának a kiválasztása lett. A még negyvenesen játszott Júlia-széria után kevéssel a színésznő az anya-, sőt a nagyanyaszerepek felé mozdult el színpadon, tévében és filmen egyaránt. Jöttek a középkorú asszonyok, mint a Nem ér a nevem (1961) megindítóan elcsúfított, ám társra vágyó mozipénztárosnője, vagy a Fűre lépni szabad (1960) önmaga finom karikatúrájaként elővezetett színésznője-anyája. Mindkét említett filmben Páger Antal oldalán játszott, s összeszokott kettősük két fajsúlyos filmdrámában is tökéletesen üzemelt: a Pacsirta (1963) elpangott életű, csupán pár napra megélénkülő Vajkay házaspárja, illetve a Páger múltja okán erősen pikáns Utószezon (1966) főszerepei a régi filmszínészi iskola mestereinek mutatták őket.
Tolnay Klári kikezdhetetlen eleganciával és női mivoltát a sírig őrizve tudott megöregedni. A hetvenes évektől filmen és színpadon sem számított már „korszerű” jelenségnek, s a filmszerepek idővel el is maradtak – ám színészi népszerűségét mindez fikarcnyit sem csorbította. Mensáros Lászlóval kettesben játszották kedves, öreges bájú és hozzá hatalmas szériájú kamaradarabjaikat, melyekben mindig kitüntetett szerep jutott Tolnay hetvenen túl is félreismerhetetlenül kacér, lányos-asszonyos szexepiljének. Mensáros halála után aztán a színésznő új partnerekkel folytatta tovább, még akár nyáron is játszva mórikáló színpadi alakjait. Hetven táján fogadta magáénak Tamássy Zdenkó Boldogság című bohókás-szentimentális dalát, Bródy János személyre szóló szövegével: „a boldogság az egész más eset, / a boldogság, / ha érzed, hogy a közönség szeret, / óh, a boldogság, / a boldogság az igazi nagy siker, / amíg élsz, / amíg élsz a tapsot nem felejted el”. A dalszöveg telibe talált, s idővel Tolnay szolid hitvallásává emelkedett, hiszen szavakat lelt teljes színészéletének (és vele magánéleti kudarcainak) igazolására. Nem valami falrengetően eredeti életigazság, ám Tolnay Klári számára kitelt belőle egy évszázadra való.
