Márpedig titok az van, s nem csupán a meg- és visszaemlékezések kötelező érzelgős-retorikus titokkeresése kelti ennek udvarias látszatát. Nem a „ki volt ő?” meg a „mely csillagról ereszkedett alá?” romantikus kérdéseire kell választ keresnünk Fischer Annie centenáriumán, hanem sokkal inkább arra: ki volt ő a maga közönsége számára, s hogy ki lehet ma számunkra, az utókor lemezhallgatói számára? S mert Fischer Annie már életében emblematikus alak volt, a kérdés- és válaszkísérletek korántsem csak rá vonatkozhatnak, hanem a zenei előadó-művészet megannyi távolodó nagyságára.
| ||
Emblematikus alak ma is, hiszen habár tényszerűen nem vele kezdődött a magyar zongoraművészet, számunkra igenis ő az első észlelhető-tapintható művész a hazai zongorajátszás történetében. Liszt óriás ősalakja, Bartók legendája, de bizony még a lemezekről visszahallgatható, nagystílű Dohnányi Ernő is csupáncsak észbe vehető, ám érzékileg rekonstruálhatatlan messzi múlt. Fischer Annie játékát azonban még azonos időben hallhatta több ma is élő nemzedék, s lemezeit is elővehetjük: mondjuk, a Warner Classics által a centenáriumra kihozott, nyolclemezes antológiáját. Összeilleszthető, ha tetszik, összebékíthető-e egymással mások korabeli észlelése (vagy épp a magunk egykori élménye) a hangfelvételeken rögzített és így újrahallgatható interpretációk hatásával? Végső soron ezt a leckét adja fel számunkra a lemezkészítést híres-hírhedten nem kedvelő Fischer Annie pályája és hangzó öröksége.
Csodagyerekként indult
egy olyan korban, amelyben divatja, sőt olykor dömpingje volt a koncertpódiumokon a polgári családokból kikerülő, szoknyás művészpalántáknak. „Büszkeség- és szépreménység-szöszkék” – írta róluk a hangversenykritika műfaját is magához idomító Szomory Dezső, hogy aztán ezen végezze értékelésüket: „Az ilyen kis szöszkék! Az ember meg van lepve, milyen rosszul zongoráznak!” Ebből a közegből kellett Fischer Annie-nak kiemelkednie, s messze maga mögött hagynia: az 1933-as budapesti Liszt-verseny megnyerésével. Avas pikantéria, hogy e győzelmet annak idején jókora botrány kísérte: nagynevű zsűritag lemondásával, sajtópatáliával, s Dohnányi Ernő megvádolásával, hogy zsűrielnöki tisztével visszaélve vitte keresztül növendéke győzelmét. Ma már az is legfeljebb sokadlagos jelentőségű adalék lehet, hogy az ifjú győztest a leglendületesebben és leghatásosabban éppen majdani férje, a zenekritikus Tóth Aladár védte meg a sajtóban.
Innentől kezdve egészen 1994-ig, legutolsó, szolnoki koncertjéig Fischer Annie a magyar zenei élet egyik főszereplője volt: mértékadó személyiség, viszonyítási pont, s egyre inkább eleven legenda. (Leszámítva persze a második világháború éveit; svédországi emigrációja, ahogyan utóbb férje közéleti tekintélye is, csak tovább erősítette Fischer Annie kikezdhetetlenségét, integritását.) A megfogalmazhatatlan körül keringő zenekritikák tömegéből bajos lenne rekonstruálni muzsikusi lényét, zongorajátékát: tartózkodó volt – és romantikus, költői volt – és tárgyilagos, játéka bensőséges volt – és drámai hatásokat teremtő, kiismerhetetlen volt – és kristályosan áttetsző. Roppant jellemző, hogy igazán megfoghatóvá ezekből az írásokból csupán egy – legtöbbször persze tagadó formában felhozott – fogyatékosság válik a mai olvasó számára: a melléütések gyakorisága. Csakhogy erről nem kisebb tanú nyilatkozata áll a rendelkezésünkre, mint Szvjatoszlav Richteré, aki 1987-ben ezt írta naplójába: „Fischer Annie nagy művész, akinek szellemét áthatja a hiteles őszinteség és mélység. […] Ami az előfordult melléütéseket illeti, ki a fene törődik ezekkel (bocsánat)!”
| ||
Ami egészen bizonyosan állítható: Fischer Annie pódiumlétének észlelését nem a félreütések regisztrálása jellemezte. „Még a hamis játék, illetve – zongorán – a félreütés is bizonyos mértékig hitkérdés!” – provokálta az olvasót egyik tanulmányában (A hangfelvétel igazsága) Fischer Annie fiatalabb, kritikus-zenetudós kortársa, Pernye András, aki általánosságban az előadó-művészet legigazibb kulcskérdését is érzékletesen exponálta: „Ha a nagy művész bejön – a világ megváltozik. (Ha nem változik meg, nem nagy művész.)” Nos, Fischer Annie esetében mindez nem volt kérdés, mi több, immár e sorok írójának személyes emlékét előhozva: Fischer Annie már akkor is megváltoztatta a világot, ha közönségként jelent meg a Zeneakadémia nagytermének rektori páholyában. Ezzel persze végül csupán a személyiség megfejthetetlen s ezért oly romantikus titkánál lyukadunk ki, ahonnan nincs racionális továbblépés: Fischer Annie szuggesztív, a koncertközönséget rabul ejtő nagy egyéniség volt, aki „mindemellett” remekül zongorázott. Legfeljebb idetapaszthatunk még néhány olyan mozzanatot, amely befolyásolta vagy jellemezte a zongorista közönségre gyakorolt hatását. A tán legérdekesebb ilyen mozzanat, helyesebben tényező a magaskultúra azilumjellege volt a negyvenes, ötvenes, hatvanas s részben még a hetvenes években is. A lefojtott légkörű közeg paradox módon kedvezett a kisszerű kor által már „készen kapott”, nagy művészegyéniségek kiteljesedésének – valamint a külső visszaigazolás általi megdicsőülésének. Ez természetesen nemcsak Fischer Annie, de Kodály Zoltán, majd Ferencsik János esetében is így lehetett, s kisebb fokon alkalmasint a színházművészet területén is találnánk példákat e folyamatra. Ilyenkor a politika reprezentatív indíttatású gesztusai (a mi művészünk, akire büszkék vagyunk stb.) összetalálkoztak a politika világa elől menekülő közönség érzelmeivel, s ez a találkozás nem kioltotta, hanem éppenséggel felerősítette a művész körül kialakult tiszteletet, rajongást, kultuszt.
A mai lemezhallgató attitűdje számára ez persze nyilvánvalóan értelmezhetetlen adalék, ahogyan Fischer Annie női mivoltának és nőként kivívott rangjának példázatossága is csupán sokadlagos érdekű lehet a tiszta műélvezet aktusához képest. A tiszta jelző helyett persze tán helyesebb lenne a sterilt vagy épp a szimplát alkalmazni, elvégre a közreműködésünk nélkül felhangzó, már sohasem megtörténő, csupán végtelen alkalommal újrahallgatható stúdiófelvételek rendszerint többet vesznek el az élményből, mint amennyit a technika és a kényelem az ellenoldalon hozzáadott az egyenleghez. Úgy lehet, Fischer Annie esetében különösen egyértelmű ez a veszteség, s első körben leginkább erről győzheti meg a hallgatót a művésznő legjobb éveit (1955–1964) reprezentáló londoni és bécsi stúdiófelvételek sora. Igaz, a melléütések is szinte mind eltűnnek, de sokszor elveszni látszik a markáns művészi személyiség érzete is, jóllehet tudván tudjuk, hogy ilyenkor okvetlenül a mi készülékünkben van a hiba. Persze a historikus muzsikálás auditív tapasztalatai és stílusigényei is közrejátszanak abban, hogy Fischer – széltében és méltán legendás – Mozart-játéka ma szerényebb hatást tesz ránk, ámde az már a stúdiókörülmények kedvapasztó közegének tudható be, hogy például a No. 21-es C-dúr zongoraverseny gyönyörűen kitisztázott s hozzá a Philharmonia Orchestra által kísért 1958-as felvétele hatásosságában meg sem közelíti azt a magyar televízióban sugárzott (s a Youtube-on is fellelhető) zeneakadémiai interpretációt a pályafutás utolsó évtizedéből, ahol pedig jócskán akadt félreütés és elkent pillanat.
Merthogy Fischer Annie elsősorban nem mellé-, hanem szíven ütött a játékával, s éppen ez a jellegzetessége bizonyult nehezen áttelepíthetőnek a stúdiófelvételekre. Olykor azonban mégis sikerült, s az Otto Klemperer által vezényelt és az együttműködés elektromosságát máig jól érzékeltető Schumann-zongoraverseny felvételén túl az igazi Fischer Annie leginkább a szóló zongoradarabokban mutatkozik meg a kései hallgató előtt. Mindenekelőtt a Schumann-sorozatokban: a Karnevál 1957-es és a Gyermekjelenetek meg a Kreisleriána 1964-es felvételén, újra és újra bizonyítva a komponista iránt tanúsított különleges fogékonyságát s a hallgatóra is átragadó szeretetét. De felfedezés erejű a féllemeznyi Schubert-interpretáció is, míg ellenben a Beethoven-szonátákat – az egyéni koncepció dacára – olykor bizony belengi valami olyasfajta érzés, amelyet hétköznapian unalomnak szokás nevezni. Tudjuk, Fischer Annie utóbb is hosszan, 15 éven át birkózott Beethoven zongoraszonátáival, s 1995-ben bekövetkezett haláláig nem is engedte kiadni a Hungaroton stúdiójában egyre csak tovább és tovább finomított-módosított felvételeket. Ma már persze azok is meghallgathatók, akárcsak a Warner emlegetett reprezentatív kiadványa vagy a Hungaroton korábban ismeretlen koncertfelvételeket tartalmazó CD-je. Mi pedig itt is, ott is kereshetjük az egykor ismert vagy most felfedezendő Fischer Annie-t, aki ha bujkál is, azért e felvételek valamelyikén végtére csak meglelhetjük önmagunk számára a hangrögzítés technikáját folytatólagosan utáló nagy magyar muzsikust.
