Fenyő Miksa idén újra kiadott vészkorszaki és ostromnaplójának (Az elsodort ország – Naplójegyzetek 1944–1945-ből, Park Könyvkiadó, 2014) borítóján három jelenkori kiválóság, Gergely Ágnes, Radnóti Sándor és Márton László méltatja egybehangzóan a mű és szerzője jelentőségét. Biztos jele ez az ügy fontosságának, s egyúttal annak is, hogy a néma közmegegyezés alig ismertnek, s ezért a jelen nagyjai által megtámogatandónak ítéli Fenyő Miksát és tekintélyét. Nincs tévedés, a Nyugat alapító triumvirjének emlékezete ma valóban mindössze egy-két tételre korlátozódik: leginkább a dicső emlékű folyóirat körül végzett szerkesztői, békéltetői és pénzszerzői működésére, no és tán még a matuzsálemi élethosszra, amely majd’ 95 esztendőre nyújtotta Fenyő életét. Pedig érdekes életút, és egyediségében is oly jellemző huszadik századi sors jutott Fenyő osztályrészéül, időskorának peremén 1944–45
történelmi szégyenével
és borzalmaival, melyeknek személyes kommentárjáról utóbb méltán állapította meg a visszatekintő szerző: legjobb írásom.
1877-ben a bács-bodrogi Mélykúton született, s eredeti nevét, a Fleischmann Miksa nevet nem a keresztségben nyerte. Tízévesen került fel Budapestre, s mint a 19. század megannyi asszimilálódó izraelita serdülője, ő is az evangélikusok fővárosi gimnáziumát járta ki a Sütő utcában. Kamaszkori szállása a Király utcai híres-hírhedt mulatóhely, a Kék macska házában volt, s itt érték azok az első erotikus élmények, amelyek utóbb éppoly meghatározóan végigvonultak Fenyő életén, akárcsak az irodalmi meg a közgazdasági-politikai érdeklődés és ambíció. A fiatalemberből jogász lett, s ezzel párhuzamosan cikkeket, kritikákat publikáló szerző is: előbbi szálon egy életre a Chorin családhoz (és annak kiterjedt nagykapitalista köréhez) kötődve, utóbbi minőségében pedig hamar rálelve azokra a társakra, akikből utóbb a Nyugat alapítói és első nemzedéke vált.
| ||
Magyar Géniusz, Figyelő – a századelőn Fenyő ott serénykedett a Nyugatot előlegező rövid éltű orgánumok körül, s közben megkezdte működését a frissen (1902-ben) megalakult Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) apparátusában. Tájékozott, higgadt és mindenestül hasznos férfiú volt, akire 1908-ban talált rá a nagy irodalomtörténeti feladat: a Nyugat létének biztosítása, amelynek egyik legfontosabb, de korántsem egyetlen részfeladata a pénzszerzés volt. A holtig jó barát, Ignotus így méltatta a közgazdasági érzékkel és kapcsolatteremtő képességekkel gazdagon megáldott Fenyő teljesítményét: „Hatvany Lajos társunk s barátunk mellett Fenyő s ismét Fenyő s mindig csak Fenyő tudta rávenni a Gyáripar műveltjeit s tehetőseit, hogy az új irodalmat a zökkenőkön s bökkenőkön átsegítsék, míg el nem éri (amihez közeledni kezdett), hogy az új közönség előfizessen a folyóiratra, elmenjen az előadásokra s vegye a könyveket. Ez ma már csodának tetszik, s főképp Fenyő vitte végbe s szerezte meg.” De Fenyő higgadtságának és derűs fölényének a szerkesztés, a megvívandó tollharcok és a szerzőkkel való kapcsolattartás terén is sokat köszönhetett Ignotus, Osvát és mind a többiek, így szinte ő volt az egyetlen e körből, aki mindig hangot talált Ady Endrével. „Soha nem martalak meg” – idézte fél évszázad múltán az agg Fenyő Ady ritka kitüntetésnek beillő szavait.
Fenyő mindeközben – mint a Chorin család bizalmi embere – a GYOSZ vezérkarába emelkedett, mi több, a politikai szerepvállalás feladata is megtalálta. Előbb megírta az 1913-ban újjáalakult és Hadik János gróf által irányított Alkotmánypárt gazdasági programját, majd 1918. október 30-án elvállalta a kereskedelemügyi tárcát a kormányalakítással megbízott gróf kabinetjében. A másnapi eskütételre azonban már feleslegesen autóbuszozott fel a budai Várba, mert addigra Hadik már vissza is adta megbízatását. Talán e személyes sérelem okán, ám talán mégis inkább elvi okokból, de Fenyő – sok nyugatos társával ellentétben – nem rokonszenvezett Károlyi Mihály őszirózsás kurzusával, s aztán még kevésbé a proletárdiktatúrával. Erről az ellenszenvről, s persze biztos kritikai érzékéről és bátorságáról adott bizonyságot akkor, amikor a Nyugat 1919. június 1-jei számában
valósággal lemészárolta
a népbiztosként darabját a Nemzeti Színházra ráerőszakoló Pogány József Napóleon-drámáját.
Fenyő, akinek az irodalmi életben betöltött szerepéhez képest igen szerény volt az írói termése (jószerint csak művelt és empatikus Casanova-esszéje említhető 1912-ből), a húszas években is fenntartotta közéleti aktivitását. Kikeresztelkedett, s megkezdte évtizedes küzdelmét a képviselői mandátumért, amelyre párton kívüli liberális ellenzékiként korántsem volt jó esélye: 1921-ben, 1926-ban és 1929-ben is vereséget szenvedett, s csak 1931-ben sikerült egyetlen ciklus erejéig képviselővé lennie. Fenyő a liberálisok legitimista vonulatához tartozott: a történelmi Magyarország összeomlásából (ahogyan később Hitler és Sztálin diktatúrájából is) a Monarchia kiegyensúlyozó és mérséklő szerepének fontosságára következtetett, s így elviekben a Habsburgok visszatértét támogatta. Szerepet vállalt a revíziós mozgalomban, s általában is komoly figyelmet szentelt a nemzetközi politika alakulásának. A tartósan angolbarát Fenyő még 1933-ban tanulmányt szentelt a frissen hatalomra jutott Hitlernek és rendszerének, a Nyugat hasábjain e mondattal zárva elemzését: „A harmadik birodalom – lehet, hogy szándéka ellenére – új háború felé szorítja Európát.”
| ||
A származása, világlátása és társadalmi-politikai kötöttségei révén egyaránt a hitlerájjal szembehelyezkedő Fenyő Miksa számára a német szövetséggel és a zsidótörvényekkel Magyarországra köszöntő világháborús évek személyes asszimilációs életprogramjának vereségét jelezték, s korántsem mellesleg az események 1944-től puszta létében is veszélyeztették az ekkor már a hetven felé közeledő férfiút. Az 1944. március 19-i német megszállást követően Fenyő – akárcsak a Chorin–Weiss–Kornfeld nagycsalád – a bujkálást kényszerül választani: barátoknál meghúzódva jóval fiatalabb második feleségével, Riával, hol legkisebb fiával, Marióval, hol nélküle, s közben aggódva az első házasságából való gyermekeiért. Ilyen körülmények között készülnek 1944 júniusa és 1945 januárja között Fenyő naplójegyzetei, amelyek 1946-ban Az elsodort ország cím alatt látnak nyomdafestéket.
Egy művelt, sokoldalúan tájékozott és vérig felháborított polgár jegyzetei ezek, amelyek rádiótudósításokra, lapriportokra és a legrosszabb rémhíreket felülmúló igaz hírekre reagálnak. „A lapok undorítóak. Az emberek undorítóak. Az élet undorító” – írja pár nappal a nyilas hatalomátvételt követően, s miközben keserűsége a mából visszatekintve is ezerszeresen indokoltnak bizonyul, Fenyő még a legdepresszívebb pillanataiban sem az embergyűlölet jogos érzésére összpontosítja figyelmét és energiáit. Nem, Fenyő vitázik, összegez, s mint közgazdasági-politikai érzékkel megáldott közember, megpróbál programot adni a jövőre. Míg az előbbiekben imponáló és fürge eszű, idézeteit mindig hatásosan kijátszó, addig a jövőt a naplóíró rendre bombabiztosan eltéveszti. „Sztálint is fel kellene keresni, az osztrák–magyar–erdélyi megoldás előnyeit kifejteni előtte; realista politikus, aki nem zárkózhat el egy békés munkát biztosító, minden imperialista lehetőségtől távol eső, becsületes megoldás elől” – jegyzi fel 1944 augusztusában, ám ahelyett, hogy ebből Fenyő végzetes naivitására következtetnénk, ismerjük fel inkább e sorokban a történelem és a nagypolitika alakulását még 19. századi elvek, köztük morális megfontolások szerint elgondoló, régimódi liberális nemzedék végső búcsúját.
Fenyő naplójának fő értéke persze annak az összeomlásnak a képe, amely a rabicfalak mögött elrejtőzött író jegyzeteiből mind nyomasztóbban és érzékletesebben rajzolódik ki: a magyar társadalom erkölcsi bukásának, az emberi szolidaritás eltűnésének, a felelősségérzet és a keresztényi szellem megszűnésének látlelete. S ezen a nyomasztó összképen csak alig igazíthat az emberségüket megőrző kevesek mentő munkája, amelynek Fenyő és családja is a megmenekülését köszönheti. Mert persze ez is ott van a napló lapjain, akárcsak Fenyő tépelődése hazafiúi öntudatának megcsúfoltatása felett: „Magamat csapom be, ha azok után, miket átéltem, ennek a földnek szeretetéről úgy beszélek, mint a Nessus-ingről, melyet csak húsommal együtt, véresen lehet leszakítani rólam?”
A patrióta Fenyő 1945-ben ott folytatta munkáját, ahol a zsidótörvények félbeszakították: újjáalakította és vezette a GYOSZ-t, ameddig erre lehetősége volt. 1948-ban azután megkezdte életfogytig tartó emigrációját: előbb
a rajongott Itáliában,
majd Párizsban, 1953-tól New Yorkban, a Central Park közelében, s végül élete legvégén Bécsben. Ha hihetünk a történetnek, Ben Gurion a zsidó állam miniszterének invitálta, ám ennél fontosabb, hogy ha Fenyő általános politikai jóslatai meghiúsultak is, személyes életében sikerült beváltania azokat a célkitűzéseket, amelyeket 1944–45-ös naplójegyzeteiben emlegetett. Visszatért Itália földjére, megírta olasz úti emlékekkel, kultúrtörténettel és személyes életeseményekkel telerótt kötetét (Ami kimaradt az Odysseából, 1963), s felnevelte legkisebb gyermekét, Mariót is. Bele-belevágott szerteszét kalandozó önéletrajzába, még két regényt is írt, melyek közül a gépiratban fennmaradt 1951-es Jézus is D. P. volt (DP: displaced person, azaz hontalan személy) az ezredvégen posztumusz meg is jelent. Ebben a sokszor fésületlen regényben ezernyi kulcsmozzanat és még több anekdota mellett Fenyő leginkább életének (s benne időskori emigrálásának) erotikus élményeiről adott számot, szemérmesen kibeszélve e holtáig kedves létkérdését.
Az élete utolsó éveiben hazalátogató s Vezér Erzsébetnek interjút is adó Fenyő Miksa 1968 végén így jelent meg az Amerikában járó Karinthy Ferenc Naplójának lapjain: „Éppen az ilyen emberek hiányoznak ma otthon, ezért vannak csak íróink, de nincs irodalmunk. A tisztessége, ízlése, szimata, keménysége, tárgyilagossága, megvesztegethetetlensége.” S Cini bejegyzésének végén a Fenyőre oly jellemző emberi-férfiúi epizód: „A búcsúzáskor ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a folyosóra […] totyogott ki velem a folyosóra, és ott, a lőtávolon kívül a fülembe súgta, a fiatal feleségére, Riára intve vissza: – Ezért élek, mert ő van.”
