Túlhabzóan groteszk, abszurd, filozofikus és pátosszal teli színdarab az 1966-os Operett, s ha valami, hát ez az elegy bizonyosan nem tekinthető hungarikumnak: magyar színpadon legfeljebb ritka, történelmileg kitüntetett pillanatokban tetszett sikeresnek Himaláj hercegék badar, de félelmesen ismerős története. Most a Nemzeti Színház kísérelte meg létrehozni a mű érvényes előadását a lengyel vendég, Andrzej Bubień rendezésében, s bár alább mindenféle fenntartások elősorolása (is) következik, jelezzük sietve: jó értelemben is zavarba ejtő produkció került a közönség elé.
Kezdjük az akusztikán, amely ezúttal is sok mindent hallhatatlanná tesz a Nemzeti nézőterén! A Piotr Salaber kellően léha és formás operettzenéjével, valamint Łukasz Zółkiewicz felkavaróan hatásos remixeivel kísért előadás elmondott-elénekelt szövege nagyjából talán felében érthető, s ez az arány akkor is zavaró, ha éppenséggel pár éve sem volt ennél lényegesen jobb a helyzet. Más közelítésből persze annál többet romlottak a hangzási viszonyok a Nemzetiben és a Nemzeti körül, minek következtében az Operett esélyei drasztikusan romlottak, hogy egyszerre értő és jóindulatú közönség fogadja a produkciót. Aki értené, az nem szimpatizál a közeggel, aki pedig jegyvásárlói vagy vattai minőségben lelkesül, az meg nem érti a darabot, s jóhiszeműsége dacára el is párolog a második szünetben.
Igaz, az előadás nem is könnyíti meg a néző dolgát, miután az első felvonás lassú, még annál is lassabb felrakása bizonytalanságban tart: voltaképpen mit is látunk? Szól a zene, Anita Magda Bojarska primadonnalépcsős színpadán itt is-ott is hülye arisztokratát játszanak a színészek, s várják-várják a divatpápa Fior mester érkezését. Szatory Dávid mint Charme gróf a paródia paródiájának paródiáját raccsolja el, míg a vendéglátó Himaláj herceg és neje, azaz Incze József és Bánsági Ildikó fegyelmezett alapfokon adhatja az operettdebilt. A panoptikum mindazonáltal már e kezdeti (bő órás) szakaszban is jelentéssel teljesebbnek tűnik: Mátyássy Bence pórázon tartott s örökkön ugrásra kész Csirkefogója, Horváth Lajos Ottó drabális erejű úri inasa, no és Schnell Ádám állandó émelygéstől gyötört, öngyűlölő értelmiségije már itt is betölti szimbolikus szerepét. A kuszának ható történetbe Hufnágel grófként belépő, ám utóbb forradalmi agitátorként felismert Fehér Tibor nyugtalanítóan energikus figurája is a huszadik századi történelem vagy egyáltalán a Történelem felől nyer értelmet és válik ismerőssé. Hozzájuk képest az annyira várt Fior mester maga a hangsúlytalanság: Trill Zsolt mintha szerepének hátralévő, nagyobbik (és tegyük hozzá: fontosabbik) felére készülne, s dalban és prózában egyaránt hallhatatlannak bizonyul.
A második felvonásra azután egyértelművé válnak a történelmi paraméterek, a régi szép (azaz a stabilan rossz) világot leromboló erőszak, a forradalmi irracionalizmus, az embereket bedaráló új rendszerek világa közeleg. Épp csak a biztonságot adó formákat kell megkérdőjelezni, szorosan magunkhoz ölelni a rossz közérzetére mentséget kereső értelmiséget (ahogy azt a Professzort jól megmarkoló terrorforradalmár teszi), és el kell engedni a pórázról a csirkefogókat, hadd csintalankodjanak: „részünkről a passz”. A felvonás végén nagy divatbemutató: a tudatosan, ám túlzóan hosszúra nyújtott finálé Gombrowicz „modelljeit” a jelen kifutójának sztárjaival is megtoldja. A színészeket is imponálóan megdolgoztató Katona Gábor koreográfiájában a táncosok apokaliptikus remixre vonulnak ki újra meg újra: Hitler és Sztálin, de Churchill, vallási vezető, guantánamói őr, sőt Jézus Krisztus, Conchita Wurst és Reviczky Gábor is ott lépdel, vonaglik és illeg a sorban. (Aki a dalfesztivál-győztes ilyetén megjelenítését a multikulti elleni bősz kirohanásként értelmezi, alighanem kevesebbet értett meg a figura ikonikus jellegéből, mint Bubień.)
A történelem divatbemutatóját a történelem vihara követi: a harmadik felvonást végigfújja és -tombolja a heves szél(gép), tovább rontva a hallásviszonyokat. Az összeomlás túlélői között végre főszereplővé nőhet Trill Zsolt leálcázott figurája, az egyszeri ember józanságát képviselő, fehér inges alak. E részben Szatory Dávid és vetélytársa, Farkas Dénes (Firulet báró) is megszabadulhat végre az operetthülyeség játékelemeitől, épp mivel a túlélésért bolondnak tettetik magukat. Így keresik közös vonzalmuk halottnak hitt tárgyát, az örökkön elszunnyadó Albertinkát, aki meztelenségre vágyott, ám akit ők egyre csak öltöztettek volna. A pátosz a magyar művészszínházi közegben elfogadott szint többszörösére nő, hűen Gombrowicz szándékához, és egyúttal jelezve a hazai befogadás egyik legfőbb korlátját.
A záró képben győz a megváltó Meztelenség, azaz mindahány szereplő szép sorban fehér alsóruhára és hálóingre vetkezik. Jól megkomponált látvány, ám nagy kérdés, hogy bő három óra elteltével akad-e még a jelenetre fogékony néző a Bajor Gizi park 1-es szám alatt.
Nemzeti Színház, szeptember 11.
