Karafiáth Orsolya

Gondolj arra, hogy káposztafejek vannak a nézőtéren! Ne keress szemkontaktust senkivel! Ilyesmikkel biztatják a lámpalázast. Ám mindez vajmi keveset ér a remegés és az izzadás ellen. Mivel érdemes hát próbálkozni?

A rémálmodók – még ha nem is tudnak róla – gyakran bolyonganak az ő világában. Néha úgy érzem, nekem se tesz jót, hogy sok Lovecraftet olvastam elalvás előtt.

Kétszáz év után idén lesz a leghidegebb nyarunk, olvastam délelőtt, és nem mondom, hogy arany napsütéssel vonta be a napomat. Épp tegnap este, dideregve éreztem azt, hogy éppen elegem van.

Ha egyetlen hősnő, akkor Ofélia. Régebben már alakítottam őt a Marjai Judittal készült kádsorozatban, de pár hónapja úgy éreztem, még egyszer meg kell formálódnom Oféliaként. Az egész fotózás ötletét a világító rózsás égősor adta, meg az, hogy akkoriban napok óta azon kaptam magam, hogy dúdolgatok az utcán.

Ismét egy alig ismert betegség, amin gondolkodnunk kell. Az edzett hipochonder szemöldöke felszalad, és rögvest fel is fedezi magán a tüneteket.

Nem vagyok az a „koncertensírós” típus. Koncz Zsuzsa turnéjának váci állomásán mégis kicsordultak a könnyeim. Az előadás gyönyörű búcsú volt Cipőtől.

„Semmi nem menthet meg csak az írás. Ez tartja helyén a plafont, sakkban a hordákat, hogy be ne kerítsenek.”

Vannak napok, mikor minden teljesen üresnek tűnik. Sehol nincs egy ötlet, egy kis szikra, ami továbblendítene. Ilyenkor azt érzem, a következő lépcsőfok a téboly.

„Baltának használjuk egymást, hogy leüssük azokat, akiket igazán szeretünk.”

A blog kapcsán – főleg az irodalmi képes sorozattal kapcsolatban – rengeteg levelet kapok. Legalább a felében egoizmussal, narcizmussal vádolnak. Pedig még nem értem el a nagymamám magasságait, aki nemrég kijelentette: „Nem ismerek magamnál különb embert.”

„Nem kell hozzányúlni a bálványokhoz: a kezünkön marad az aranyfesték.”