Száz híres/75. Vladimír Páral

KOmplett

Páral hősei normális életre vágynak. Normális lakással, normális szeretővel, normális munkával. Csak valahogy semmi nem normális körülöttük. Ők mégis alkalmazkodnak észrevétlenül az abszurditáshoz, mint normához, míg végül teljesen kifordulnak magukból.

Annak idején a Gyilkosok és szeretők csak azért került a kezembe, mert megtetszett a borítója, ami parókafejeket ábrázolt egymás mellett-alatt. Amúgy meg nyaralásra kerestem olvasmányt, jó hosszút, belemerülőset, és ez olyannak tűnt. A fülszöveg pedig nem volt túl ígéretes: mi jót várhatnék egy olyan könyvről, ami nagyjából annak a krónikája, hogyan vetélkednek egymással egy bérház lakói?!

Azt semmiképp nem gondoltam volna, hogy szétnevetem magam, hogy elkenődik a sminkem a röhögéstől, hogy valóban ott leszek a könyv világában, a Kotex Vegyipari Gyár dolgozójaként. Vagy egy mérnők feleségeként. És azt sem hittem volna, hogy a sok kacagás végül a torkomra forr. Mert a Gyilkosok és szeretők egyfelől nagyon vicces, másfelől mérhetetlenül lelombozó könyv. Aminek az elolvasása után a szerző rajongója lettem. A világa ismerős, a humora groteszk, kifordított, tényleg nem lehet tudni, sírjunk-e vagy nevessünk, vágjunk-e eret, vagy inkább ne is törődjünk semmivel, úgyis minden úgy pocsék és nevetséges, ahogy van.

false

 

Fotó: Marjai Judit

Páral vegyipari főiskolát végzett, majd Ústi nad Labemben – ahol a műveinek többsége játszódik – vegyészmérnökként dolgozott öt éven át. (Később kiadói szerkesztő, majd szabadfoglalkozású író lett.) Legnagyobb írói vállalkozása egy ötrészes regényfolyam volt, a Gyilkosok és szeretők ennek a negyedik része (Teljesült kívánságok vására; Vihar a lombikban; Katapult; Gyilkosok és szeretők; A száz százalékos nő). A legjobb persze az utolsó, A száz százalékos nő, amit nem győzök újra meg újra elolvasni. A hősnő Sona, a gyönyörű leány, aki megalázott mindenesből igyekszik felfelé a társadalmi ranglétrán, a meghódított férfiak segítségével. Mindenképpen ehhez szerettem volna képet csináltatni, aztán rájöttem, hogy egyszer már elkészítettük ezt Marjai Judittal. A nőt az elvárások béklyójában: hogy egyszerre kell jól kinéznünk és a háztartás tökéletes karbantartójának lennünk, ja és persze imádni a férfit, akivel élünk és aki uralkodik felettünk…

Harmadik nagy kedvencem a Harc a bestiával című regény, melyben köd gomolyog a házak felett, óriási, rémisztő látomás. Hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy nem is felszálló köd ez, hanem egy irtóztató, fellegszerű, sötétbarna valami. És nem is vihar készülődik: a furcsa természeti jelenség ugyanis leereszkedik a házak közé, hogy nyúlós, undorító, ragacsos szenny borítsa el az utcákat. A valamit maszitnak nevezik, mert valami név kellett neki – ha már nem tudták gyorsan megszüntetni. Pedig eleinte nem is keltett igazi félelmet, a cseh iparváros lakói eleinte úgy tekintenek a problémára, mint egy múló kellemetlenségre, ám aztán – hamarosan – be kell látniuk, hogy a szörny él. Vagy valami olyasmit csinál. Terjeszkedik, növekedik, táplálkozik, zabál: a város szemetéből, az elkényelmesedett lakosság testének párolgásából nyeri erejét. Valahogy ki kellene űzni a városból a terjengő mocskot, de a bestia ravasz, agyafúrt, a gyengeségekre utazik, abból meríti erejét, az hizlalja végletesre. Végül – igazi bölcs parazitaként – beköltözik a vele küzdők személyiségébe is.

Először nem tetszett a könyv, néhol untam is kicsit, túlírtnak tartottam – mint a többi Páral-művet is –, de később, évekkel később jöttem rá, hogy épp ez a direkt túlírtság az egyik legnagyobb truváj bennük. A Bestiában is gyönyörűen modellezi a ragacsos, túlfolyó szöveg a maszit természetét, és a szavak szinte beleragadnak a fejünkbe, átkúszik belénk a néhol monotonnak tűnő szöveg, a maszit lassú, durva gyűrűzése mintha már a mi bokánkat is elérné. Most, mikor újra fellapoztam, akkor döbbentem rá, hogy – bár ez a regénye szórakoztatott a legkevésbé – mégis inspirált. Sosem gondoltam rokonnak a Macskadémonommal, és tessék: hasonlóról szól mind a kettő, csak éppen az eszközeink mások. Bár ha jobban belegondolok, Páral is alapvetően lírai alkat, bőven él a költészet eszközeivel, az ismétlésekkel, a szövegek furcsa ritmizálásával.

Azt hittem, vidámabban, könnyedebben fogok Páralról írni, hogy sikerül kicsit megragadnom a sajátos hangulatot, amit érzek mindig, ha olvasom őt. Nos, ez nem sikerült. Nevetséges karrieristák karneválja, szánalmas szeretők vergődése, kisszerű vágyak tobzódása. És bár szárazon írtam róla: mindez azért nagyon-nagyon-nagyon mulatságos… Legalábbis a felszínen.

Neked ajánljuk