Annak idején a Gyilkosok és szeretők csak azért került a kezembe, mert megtetszett a borítója, ami parókafejeket ábrázolt egymás mellett-alatt. Amúgy meg nyaralásra kerestem olvasmányt, jó hosszút, belemerülőset, és ez olyannak tűnt. A fülszöveg pedig nem volt túl ígéretes: mi jót várhatnék egy olyan könyvről, ami nagyjából annak a krónikája, hogyan vetélkednek egymással egy bérház lakói?!
Azt semmiképp nem gondoltam volna, hogy szétnevetem magam, hogy elkenődik a sminkem a röhögéstől, hogy valóban ott leszek a könyv világában, a Kotex Vegyipari Gyár dolgozójaként. Vagy egy mérnők feleségeként. És azt sem hittem volna, hogy a sok kacagás végül a torkomra forr. Mert a Gyilkosok és szeretők egyfelől nagyon vicces, másfelől mérhetetlenül lelombozó könyv. Aminek az elolvasása után a szerző rajongója lettem. A világa ismerős, a humora groteszk, kifordított, tényleg nem lehet tudni, sírjunk-e vagy nevessünk, vágjunk-e eret, vagy inkább ne is törődjünk semmivel, úgyis minden úgy pocsék és nevetséges, ahogy van.
| ||
Páral vegyipari főiskolát végzett, majd Ústi nad Labemben – ahol a műveinek többsége játszódik – vegyészmérnökként dolgozott öt éven át. (Később kiadói szerkesztő, majd szabadfoglalkozású író lett.) Legnagyobb írói vállalkozása egy ötrészes regényfolyam volt, a Gyilkosok és szeretők ennek a negyedik része (Teljesült kívánságok vására; Vihar a lombikban; Katapult; Gyilkosok és szeretők; A száz százalékos nő). A legjobb persze az utolsó, A száz százalékos nő, amit nem győzök újra meg újra elolvasni. A hősnő Sona, a gyönyörű leány, aki megalázott mindenesből igyekszik felfelé a társadalmi ranglétrán, a meghódított férfiak segítségével. Mindenképpen ehhez szerettem volna képet csináltatni, aztán rájöttem, hogy egyszer már elkészítettük ezt Marjai Judittal. A nőt az elvárások béklyójában: hogy egyszerre kell jól kinéznünk és a háztartás tökéletes karbantartójának lennünk, ja és persze imádni a férfit, akivel élünk és aki uralkodik felettünk…
Harmadik nagy kedvencem a Harc a bestiával című regény, melyben köd gomolyog a házak felett, óriási, rémisztő látomás. Hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy nem is felszálló köd ez, hanem egy irtóztató, fellegszerű, sötétbarna valami. És nem is vihar készülődik: a furcsa természeti jelenség ugyanis leereszkedik a házak közé, hogy nyúlós, undorító, ragacsos szenny borítsa el az utcákat. A valamit maszitnak nevezik, mert valami név kellett neki – ha már nem tudták gyorsan megszüntetni. Pedig eleinte nem is keltett igazi félelmet, a cseh iparváros lakói eleinte úgy tekintenek a problémára, mint egy múló kellemetlenségre, ám aztán – hamarosan – be kell látniuk, hogy a szörny él. Vagy valami olyasmit csinál. Terjeszkedik, növekedik, táplálkozik, zabál: a város szemetéből, az elkényelmesedett lakosság testének párolgásából nyeri erejét. Valahogy ki kellene űzni a városból a terjengő mocskot, de a bestia ravasz, agyafúrt, a gyengeségekre utazik, abból meríti erejét, az hizlalja végletesre. Végül – igazi bölcs parazitaként – beköltözik a vele küzdők személyiségébe is.
Először nem tetszett a könyv, néhol untam is kicsit, túlírtnak tartottam – mint a többi Páral-művet is –, de később, évekkel később jöttem rá, hogy épp ez a direkt túlírtság az egyik legnagyobb truváj bennük. A Bestiában is gyönyörűen modellezi a ragacsos, túlfolyó szöveg a maszit természetét, és a szavak szinte beleragadnak a fejünkbe, átkúszik belénk a néhol monotonnak tűnő szöveg, a maszit lassú, durva gyűrűzése mintha már a mi bokánkat is elérné. Most, mikor újra fellapoztam, akkor döbbentem rá, hogy – bár ez a regénye szórakoztatott a legkevésbé – mégis inspirált. Sosem gondoltam rokonnak a Macskadémonommal, és tessék: hasonlóról szól mind a kettő, csak éppen az eszközeink mások. Bár ha jobban belegondolok, Páral is alapvetően lírai alkat, bőven él a költészet eszközeivel, az ismétlésekkel, a szövegek furcsa ritmizálásával.
Azt hittem, vidámabban, könnyedebben fogok Páralról írni, hogy sikerül kicsit megragadnom a sajátos hangulatot, amit érzek mindig, ha olvasom őt. Nos, ez nem sikerült. Nevetséges karrieristák karneválja, szánalmas szeretők vergődése, kisszerű vágyak tobzódása. És bár szárazon írtam róla: mindez azért nagyon-nagyon-nagyon mulatságos… Legalábbis a felszínen.
