Tata – JAK-tábor, újrajátszva

KOmplett

Itt már az is luxus, hogy van fürdőszobánk – kevesek kiváltsága. Hogy sár van a zuhanytálcában, és hogy egész éjjel csöpög, szörcsög a víz, csak kicsit vesz le az örömből. Az egykori pokoli ágyakat kicserélték, de az valahogy máig nem megy, hogy a sötétítőfüggöny mérete ablakkompatibilis legyen. De persze nem wellness hétvégére jöttünk, hanem nosztalgiázni.

1998-ban voltam először Tatán, akkor tartották ott utoljára a tábort. Vittem a még nagyon-nagyon fiatal húgomat is, aki egészen konkrétan a megérkezés után húsz percet bírt ki. Már az betett neki, hogy alig tudtunk a bejáraton átvergődni, mivel egy részeg kolléga alvó teste torlaszolta el az utat. (Dél volt.) Valahogy átléptünk rajta, fel az első emeletre, a szobába.

Már majdnem elértük azt, mikor mindkettőnknek félre kellett ugranunk egy repülő hátizsák, majd az azt követő apróbb (ám keménynek tűnő) tárgyak elől. Egy zokogó és káromkodó nő hajigálta ki őket, másik kezével ütött egy félkába írót. „A fényképezőgépem el ne dobd, te ribanc” – üvöltötte azért hirtelen józansággal, de hiába. A gép repült, majd a falon ripityára tört. „Akkor költözz is át a kurvád szobájába” – visította a nő. (Később elváltak, már egy másik nő miatt.) Lecuccoltunk, megállapítottuk, hogy a szoba szűk és forró, és hogy csak egyetlen fürdőszoba van a folyosón. Lementünk a büféhez. Hamvas húgom ideális zsákmánynak tűnt: rögtön elindult érte az ostrom. Persze már nem valami elegáns módon, záporoztak a kétes ajánlatok, az egyik lovag elé térdelt, és beszédét bőséges nyáldarabokkal megküldve vallotta, hogy ilyen szépet még nem látott, a másik csak imbolyogva fixírozta őt, nem lehetett tudni, hogy egy óvatlan pillanatban rádől-e vagy esetleg elharapja a torkát. A gimnáziumot taposó húgocskámnak ennyi elég volt az irodalomból, a következő busszal hazament. Én azért tudtam, hová jövök, nem ez volt az első írótábor az életemben, meg különben is, este nagy esemény volt, egyetemi lapunk, a Sárkányfű bemutatkozása.

false

 

Fotó: Litera (1998)

Addig legendákat hallottunk Tatáról, de abban az évben a főszólam már inkább a visszarévedésé volt, hogy ugyanis a régebbi események milyen magasztosak, milyen fantasztikusak voltak, ha nem emlegették vagy hetvenszer, hogy Nádas Péter estje után reggelig beszélgettek, akkor egyszer sem. Az utolsó eseményen ilyesmikről már nem volt szó: az előadások alatt napközben pár lézengő lelt otthonra a katlanszerű előadóteremben, ahol sehogyan sem lehetett kényelmesen elhelyezkedni, de este azért megtelt a terem. Múltba nézés, régi szép idők emlegetése ide vagy oda: én remekül éreztem magam végig, az egészből a sok nevetés maradt meg, az ismeretlen varázsa, akkor még alig ismertünk valakit a társaságból, a parton sétálva azonosítgattuk a teraszokon ülő, csak újságokból ismert alkotókat. Megmaradt a parti bulik emléke – akkor még nem volt ennyire kiépülve, a hordó formájú szánalmas büfé, ahol egy Sokol rádióból szólt a zene. És mi erre táncoltunk, kifulladásig.

Következő évben már Szigligeten volt a tábor, mindenki előre siránkozott, hogy a helyszín elveszi majd a dolog báját. Nos, én inkább a minőségi ugrást érzékeltem, az örömöt, hogy végre emberi körülmények között lakhatunk. (Persze ott is képesek voltunk embertelenné silányítani azt, de erről máskor.) Mégis örültem annak, hogy a litera csapata szervez egy ilyen bulit. Kíváncsi voltam, mennyire érvényesek az emlékeim, és hogy milyen lesz szembesülni ezzel a brutálisan eltelt tizenöt évvel. Nos, csak az volt fura, hogy mi lettünk az öregek, így az optikám alapvetően hamis lett, nem tudok már igazán visszanézni. Hozzáteszem, egyetlen előadásra be nem mentem, nem volt erőm ebben a hőségben, és mivel már nem iszom, a reggelig tartó éneklés is kimaradt.

A folyosón napokig ott rohadt Solymosi Bálint Petri emlékére főzött bográcsgulyása, a nagy nevetés most is ott volt a büfében. A naplót Németh Gábor és Garaczi írta, éppúgy, mint annak idején a legelsőt. (Legendás történetek említődtek fel, idén nem születtek ilyenek.) Azért volt jó lemenni, mert végre testközelben szembesültem azzal, hogy valami végleg megváltozott. Tizenöt éve még az irodalom igazi közügy volt, a JAK-tábor esemény, amiről írtak az újságok, amin fontos volt részt venni. Ez mára teljesen elveszett. Tudtuk ezt, évről évre szivárgott belénk ez a tudás, ám itt, az emlékhelyen lett teljesen világos. Ott voltunk ebben a folyamatban, ami olyan észrevétlenül zajlott, fokról fokra, kis adagokban, hogy észre sem vettük. Érdemes lenne utánamenni, hogy mégis, mi történt. Én jó pár hónapja tervezem, hogy nekiállok a szétszálazásnak. Hamarosan talán lesz is erőm hozzá. Az idei Tata jó volt kezdő lökésnek.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Érzések és emlékek

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.