1998-ban voltam először Tatán, akkor tartották ott utoljára a tábort. Vittem a még nagyon-nagyon fiatal húgomat is, aki egészen konkrétan a megérkezés után húsz percet bírt ki. Már az betett neki, hogy alig tudtunk a bejáraton átvergődni, mivel egy részeg kolléga alvó teste torlaszolta el az utat. (Dél volt.) Valahogy átléptünk rajta, fel az első emeletre, a szobába.
Már majdnem elértük azt, mikor mindkettőnknek félre kellett ugranunk egy repülő hátizsák, majd az azt követő apróbb (ám keménynek tűnő) tárgyak elől. Egy zokogó és káromkodó nő hajigálta ki őket, másik kezével ütött egy félkába írót. „A fényképezőgépem el ne dobd, te ribanc” – üvöltötte azért hirtelen józansággal, de hiába. A gép repült, majd a falon ripityára tört. „Akkor költözz is át a kurvád szobájába” – visította a nő. (Később elváltak, már egy másik nő miatt.) Lecuccoltunk, megállapítottuk, hogy a szoba szűk és forró, és hogy csak egyetlen fürdőszoba van a folyosón. Lementünk a büféhez. Hamvas húgom ideális zsákmánynak tűnt: rögtön elindult érte az ostrom. Persze már nem valami elegáns módon, záporoztak a kétes ajánlatok, az egyik lovag elé térdelt, és beszédét bőséges nyáldarabokkal megküldve vallotta, hogy ilyen szépet még nem látott, a másik csak imbolyogva fixírozta őt, nem lehetett tudni, hogy egy óvatlan pillanatban rádől-e vagy esetleg elharapja a torkát. A gimnáziumot taposó húgocskámnak ennyi elég volt az irodalomból, a következő busszal hazament. Én azért tudtam, hová jövök, nem ez volt az első írótábor az életemben, meg különben is, este nagy esemény volt, egyetemi lapunk, a Sárkányfű bemutatkozása.
| ||
Addig legendákat hallottunk Tatáról, de abban az évben a főszólam már inkább a visszarévedésé volt, hogy ugyanis a régebbi események milyen magasztosak, milyen fantasztikusak voltak, ha nem emlegették vagy hetvenszer, hogy Nádas Péter estje után reggelig beszélgettek, akkor egyszer sem. Az utolsó eseményen ilyesmikről már nem volt szó: az előadások alatt napközben pár lézengő lelt otthonra a katlanszerű előadóteremben, ahol sehogyan sem lehetett kényelmesen elhelyezkedni, de este azért megtelt a terem. Múltba nézés, régi szép idők emlegetése ide vagy oda: én remekül éreztem magam végig, az egészből a sok nevetés maradt meg, az ismeretlen varázsa, akkor még alig ismertünk valakit a társaságból, a parton sétálva azonosítgattuk a teraszokon ülő, csak újságokból ismert alkotókat. Megmaradt a parti bulik emléke – akkor még nem volt ennyire kiépülve, a hordó formájú szánalmas büfé, ahol egy Sokol rádióból szólt a zene. És mi erre táncoltunk, kifulladásig.
Következő évben már Szigligeten volt a tábor, mindenki előre siránkozott, hogy a helyszín elveszi majd a dolog báját. Nos, én inkább a minőségi ugrást érzékeltem, az örömöt, hogy végre emberi körülmények között lakhatunk. (Persze ott is képesek voltunk embertelenné silányítani azt, de erről máskor.) Mégis örültem annak, hogy a litera csapata szervez egy ilyen bulit. Kíváncsi voltam, mennyire érvényesek az emlékeim, és hogy milyen lesz szembesülni ezzel a brutálisan eltelt tizenöt évvel. Nos, csak az volt fura, hogy mi lettünk az öregek, így az optikám alapvetően hamis lett, nem tudok már igazán visszanézni. Hozzáteszem, egyetlen előadásra be nem mentem, nem volt erőm ebben a hőségben, és mivel már nem iszom, a reggelig tartó éneklés is kimaradt.
A folyosón napokig ott rohadt Solymosi Bálint Petri emlékére főzött bográcsgulyása, a nagy nevetés most is ott volt a büfében. A naplót Németh Gábor és Garaczi írta, éppúgy, mint annak idején a legelsőt. (Legendás történetek említődtek fel, idén nem születtek ilyenek.) Azért volt jó lemenni, mert végre testközelben szembesültem azzal, hogy valami végleg megváltozott. Tizenöt éve még az irodalom igazi közügy volt, a JAK-tábor esemény, amiről írtak az újságok, amin fontos volt részt venni. Ez mára teljesen elveszett. Tudtuk ezt, évről évre szivárgott belénk ez a tudás, ám itt, az emlékhelyen lett teljesen világos. Ott voltunk ebben a folyamatban, ami olyan észrevétlenül zajlott, fokról fokra, kis adagokban, hogy észre sem vettük. Érdemes lenne utánamenni, hogy mégis, mi történt. Én jó pár hónapja tervezem, hogy nekiállok a szétszálazásnak. Hamarosan talán lesz is erőm hozzá. Az idei Tata jó volt kezdő lökésnek.
