Száz híres/74. H. P. Lovecraft

KOmplett

A rémálmodók – még ha nem is tudnak róla – gyakran bolyonganak az ő világában. Néha úgy érzem, nekem se tesz jót, hogy sok Lovecraftet olvastam elalvás előtt.
false

Ha azt feltételeznénk, az idegbaj a felnőttek privilégiuma, nagyon tévedünk, Lovecraft például már nyolcévesen ideg-összeroppanást kapott. Tegnap egy világvéginek tűnő villamosmegállóban, képtelen hangulatban beszélgettünk egy festő ismerősömmel arról, mikortól eredhet a labilitásunk, az állandó összeomlással fenyegető állapotunk. Szerinte már gyerekkorunkban ott volt bennünk minden komponense az iszonyatnak, de akkor még nem tudtuk nevén nevezni, mi szorítja el néha, váratlanul a torkunkat. Mitől éreztük, hogy be kell húzódnunk a pince sarkába, mitől, hogy a zegzugos lépcsőház voltaképpen névtelen szörnyek otthona. Tehát már alig pár évesen dolgozott bennünk a tömör és lassan előretörő szorongás, ami apróságokból építkezett azután. Úgy falatozott fantáziánkból, érzékenységünkből, mint egy ínyenc, aki lassan, ízlelgetve eszi a falatokat, és a kis, akár gusztusosan tálalt, még emészthetőnek tűnő, hétköznapi fájdalmakból és félelmekből hízik meg végül akkorára, hogy egész nagy teret kapjon a fejünkben, és lassan felzabálhassa képességünket az elégedettségre, az ok nélküli életörömre.

false

Nem vagyok amúgy dark/horror/fantasy rajongó, a Cthulhu-s szerepjátékokkal meg pláne nem játszom, nem is azok az írások a kedvenceim. Sőt, egyáltalán nem tudnék kedvencet kiemelni, talán csak az Árnyék Innsmouth fölött címűt, de azt talán azért, mert még részleteiben megragadt a fejemben, mivel az első volt, amit olvastam tőle. Aztán a többi lassan beleolvadt egy egységes ködbe, egy terjengős árnyék részévé vált. Lovecraft (akinek bevallottan Poe és Bierce volt egyfajta ihletadó ugródeszka) filozófiája lecsupaszítva roppant egyszerű: az ember magányossága, világba vetettségének puszta iszonyata áll a középpontban. A részvétlen szörnyek szemében észrevehetetlen a küzdő, rettegő személy, még csak nem is gonoszságból törnek az életére, hanem pusztán azért, mert nem számít, mintha ott se lenne. Hogy ott van mégis, az az ő baja…

Olyan hat-hét évesen szorongtam először, ahogy vissza tudok emlékezni rá. És nem mindig éjszaka. Élesen emlékszem, hogy a Szinyei Merse utcában, az erkélyről lenézve (mindig ott üldögéltem) végigfut a tekintetem a házakon, és összerándulok. („Őrült villámlás visszfénye táncol a borostyánnal benőtt falakon, a démoni faragványokkal ékes boltívek alatt szivacsos növények burjánzanak…”) Talán előtte hallottam a rémületes mondatot, hogy a világűr végtelen. Nem fogtam fel persze (szerintem azóta sem), de olyan félelemmel töltött el a téglák itt-ott, a vakolat alól kibukkanó szoros egymásutánjának és az elképzelt végtelennek a kontrasztja, hogy napokig remegtem tőle. Sosem voltam a szó hétköznapi értemében gyáva, de a sötét, zsigeri szorongás azóta sajátom.

Ezért tudtam annyira örülni annak, hogy Lovecraft olyan öt éve megtalált. Természetesen hozzá is Dirk von Lowtzow vezetett: kiderült, készített egy hangoskönyvet, amin a kedvenceit olvassa fel a szerzőtől. Ezt azóta sem sikerült megszereznem, letölteni lehetetlen. Egy rajongó, akivel felvettem a kapcsolatot meg azt írta, nem küldi el nekem, mert szerinte csak kiábrándulnék, Dirk förtelmes felolvasó, így hát maradtak a könyvek. És maradtak a folyton be-beugró képek, amik ugye leginkább az álmokban állnak össze újra és újra, de legborzalmasabbak a nappali fényben, mikor értelmezni igyekszünk őket…

Neked ajánljuk