Móricz Zsigmond az én nagypapám. Legalábbis kisgyerekként ezt gondoltam. A Móricz-portré ugyanis, ami ki tudja, mióta függött mindig fő helyen az ebédlőben, pontosan úgy nézett ki, mint ő. Ráadásul egy időben a papa is hatalmas bajszot (és pocakot növesztett), a hasonlóság megtévesztő volt. Amikor a drága papa meghalt, a mama beköltözött Pestre. Alig hozott magával valamit, de a kép és a Móricz-összes kiemelt helyen van az új lakásban is.
| ||
Papa rengeteget olvasott, a könyvespolcok náluk padlótól a plafonig voltak beépítve. Üveges vitrinben az értékesebb sorozatok, az agyonolvasott legfontosabbak a pihenőszobában (Szentkuthy, Babits, Móricz). Akkor éreztem először, hogy baj van, mikor papa azt mondta, válogassunk nyugodtan a könyvek közül, vigyük el, amelyeket akarjuk, ő már alig lát. Persze azért egy-egy könyvhöz ragaszkodott, ezeket a mama olvasta fel neki (mint ahogy a napilapokat is, mert képben kell lenni, ez nagyon fontos volt, a papa nyolcvan felett tanult meg internetezni is, a húgom készített neki kis nyomtatott füzeteket, amiben lépésről lépésre le volt vezetve, hogyan kell belépni, hol lehet a főbb oldalakat elérni).
Talán azért, mert Móricz születésnapja mostanában van (vagy június 29-én vagy július 2-án született), és a papa névnapja is (László), nem véletlen, hogy minden apró jel Móriczra mutat. Látom a print Narancsban Bán kritikáját Szilágyi Zsófia Móricz-könyvéről, egyik este véletlenül kezembe kerül egy Czinkóczi Zsuzsa- (a legendás Árvácska) interjú. Az unokatestvérem rám pirít egy szerintem vicces szituációban: „Nem a Rokonokban vagyunk!” (Megpályázott ugyanis egy állást, mire én elkezdtem dörzsölni a markomat, hogy na, ha megkapja, benyom engem is a céghez…) Kezembe került egy régi naplóm is, melyben az egykori Merlin Színház Úri muri-próbáiról és premierjéről írok, amiket azért ültem végig (először jutva be életemben színház kulisszái mögé, még a kilencvenes évék közepe-végén), mert a barátnőm kapott benne egy kisebb szerepet. Aztán pár napja az ágy alól meg véletlen előkerült egy válogatás a novelláiból. Már emlékszem is, mikor csúszhatott be: nemrég valamiért újra el akartam olvasni a Barbárokat, ezt a rövid remeket.
| ||
Olvasom Szilágyi Zsófiánál (és Bán recenziója is megerősít), hogy Móricz mennyire szétforgácsolt ember volt, a munkái és szerteágazó, nehéz magánélete rabja. Hogy a regényeiből valami mindig hiányzik, sosem sikerül neki azt a nagy ívű, átfogó regényt megírnia, mint amire vágyna. Én nem tudom Móriczot kritikusan olvasni, egyszerűen már gyerekkoromtól ott van bennem, kérdőjelek nélkül. (Annak idején azt sem tudtam, hogy a paraszti létet újszerűen ábrázolja, hiszen nem ismertem a régiszerűt.) Móriczot már-már nem is íróként szeretem. Mintha ismerném. De hiszen ismerem is! Annyiszor néztem vissza rá…
(A képet László Károly bázeli kertjében készítettük. Ott is egyetlen portré van a kőbe rögzítve, Móriczé.)
