Száz híres/76. Katherine Mansfield

KOmplett

„És akkor lassan ráébredtem – megértettem, hogy álmomban meghaltam. Fogok még élni – talán hónapokat, talán heteket, napokat vagy órákat. Az idő – nincs. Abban az álomban én meghaltam. A szellem, a halál ellensége, ami így tud remegni, és ennyire makacs, az most mind kirázódott belőlem. Én már halott vagyok, és nem számít. (…) Ó, szeretnék én egy rakás dolgot, nagyon is. De nem bánom, ha nem teszem meg őket.”

Egy előadáson hallottam először róla, utána rögtön meg is vettem az összegyűjtött elbeszéléseit és az azzal egy időben megjelent naplóit és levelezését. A személye vonzott elsődlegesen, a karakter, aki minden bevett szerep ellen van. Elragadott a lényét átható dacos kétségbeesés, a bátorság, ahogy feldolgozta önmagát. Ahogy a betegsége miatt a halál közelségét elfogadta.

false

Elsődlegesen a naplóiért rajongok ma is, de persze ez csak azért van, mert novellistaként (holott ezt a műfajt kevésbé preferálom) nagyra tartom. Azt a pontosságot, ahogy képes egy apró részletből elindítani bennünk azt, hogy úgy lássunk, ahogyan ő. Mint például nagy kedvencemben, a Lélektanban például, melyben olyan egyszerűséggel fogalmazott meg egy rám is jellemző attitűdöt, amit én sehogy sem tudtam megfogalmazni eddig. (Vagyis leírni le tudtam volna, de értelme annak nincs – meg kellett jeleníteni egy szituációban, egy pontos képben, így lett érthető számomra is.)

Az írás voltaképpen két felnőtt ember elrontott titkos légyottjáról szól, a férfi meglátogatja a nőt a műtermében. Behabzsolnák egymást, de helyette felszínesek, fegyelmezettek. És akkor jönnek a véletlen kicsúszott szavak „– De… nézze… – A férfi eltolta a csészét, és nagyon gyorsan folytatta. – Én egyszerűen nem élek kifelé. Fogalmam sincs a dolgok nevéről – fákról, egyebekről –, és soha nem figyelem a tányért, a bútort vagy hogy milyenek az emberek. Nekem az egyik szoba olyan, mint a másik: ahol le lehet ülni olvasni vagy beszélgetni… kivéve ebben a műteremben. – Körülnézett, aztán a nőre, zavarában és örömében elnevette magát.”

Nem történik több, hamarosan elbúcsúznak egymástól, de ezekben a mondatokban összesűrűsödik a dráma, és megmutatkozik, milyen reménytelen tud lenni önmagunk kifejezése a személyes találkozásokkor, ha hasonlóan működünk. A véletlen kibukott mondatok, gesztusok lehetnek csak árulóink, de ezeket nem is igen veszik észre – szerencsére. Én olyan vagyok, mint ez a férfi: nemhogy nem nézek és nem látok, de én is csak az egyértelműen kimondott, világos szavakból értek, süket és vak vagyok a jelzésekre, az árnyalatokra. Ez komoly hiányosság, így jól jön az írás végi feloldozás. (Néha Salinger nagy rokonának érzem, például az Egy csésze tea miatt is…)

Amikor megláttam a hatalmas, gégét formázó installációt (ráadásul a korát idéző ruhában voltam), egyből tudtam, hogy újra kézbe veszem. (Mióta annyira hipochonder lettem, kerültem a szövegeit.) A konstrukció Mansfield tüdőbaja miatti állandó köhögést szimbolizálta, valamint a várakozását a halál kapujában. És azt, hogy ezt mennyi színnel lehet megtölteni. Nem élettel, mert ez valami más. Olyasmi, mint amit egy kései naplóbejegyzésében fejteget, amikor arról ír, miféle párhuzamos valóságba tud egyszerűen belezuhanni, mi mindent tud elővarázsolni érzetekből és az emlékezet elmosódó, egymásba gubancolódott szálaiból: „Ezek a dolgok sokkal valóságosabbak, részletesebbek, gazdagabbak, mint az élet. Azt hiszem, addig tudnám folytatni… akármeddig. Ezt bármivel meg tudom csinálni. Csak személyek nincsenek. Én sem vagyok ott személyesen. Az emberek csak a csend részei, nem a rajznak – attól nagyban eltérnek –, a séma részei. Erre bizonyos mértékben mindig képes voltam – de csak amióta igazán beteg vagyok, azóta adatott meg ez a – mondjuk – fájdalomdíj? Istenem, milyen csodálatos dolog.”

Pár hete egy szállodaszobában volt hasonló élményem. Elég sok nyugtatót bevetettem, és egyszerre csak lebegni kezdett felettem a tudatom. Ködös volt minden, és azt éreztem, ebből többé nem fogok felébredni. Felébredtem persze (és szerencsére), de az érzés, a „csodálatos dolog” érzékeimet kijátszó, átformáló tapasztalata tanításnak bizonyult. És figyelmeztetésnek. Míg én (ahogy most a tények mutatják, de persze…) nem vagyok beteg, Katherine-nek szövetségese lett az elmúlás. És írt és írt és írt. Mindennek ellenére. Megtanultam tőle, hogy csak úgy dolgozhatok (szépirodalmi művön), ha azt tekintem az utolsónak, azt hagyom magam után. „Egy kis lény véletlenül belehullott a magnólia hatalmas, édes, erős csészéjébe. Ézsaiást (vagy Illést?) tűzszekér ragadta föl a Mennybe valaha. De ha az idő fenséges és szabadon dolgozhatom, ahhoz képest egy ilyen utazás határozottan semmi.”

Neked ajánljuk