Számát nem tudom, hány szétcsapott éjszakámon ment a meddő vita arról, hogy mit adnak (micsoda szárnyakat!) a tudatmódosítók a művésznek. Tehát, aki nem él velük, nem is igazi alkotó, abból valami hiányzik? Vagy Viszockij például csak azért tudott akkora hatást gyakorolni a közönségére, mert alkoholista volt?
Persze, a figurájáról valóban nehéz leválasztani az életét. Én általában borzongok, ha a művet a személyből próbálják szeretni vagy elutasítani, de nála tényleg és hangsúlyozottan összeforrott a kettő. Ám mégis gutaütést tudok kapni az olyan patetikus hangoktól, mint amit a Tilalmakat szegve előszavában Viczai Péter szerkesztő hallat. „Persze Viszockij nem azért halt meg olyan fiatalon, hogy kijelölje két korszak határát, még csak nem is azért, mert a hatalom halálba kergette (akkoriban már ereje sem lett volna ilyesmihez), hanem mert minden porcikájában lírai ember volt, aki nem csupán lírai módon gondolkodik és ír, hanem lírai módon él és hal is. (…) Így válik a költészet legsajátabb életformájává és passziójává is. (…) A lírai ember maximalista: nem adja alább a teljességnél, nem éri be kevesebbel a tökéletes világnál, a kikezdhetetlen jóságnál, a tiszta szépségnél.” Jaj. Amikor én voltam kezdő és fiatal, és amikor minden hajnalban a szintén kezdő és fiatal írótársaim énekelni kezdték a Dinnyés József-dalt, a Hajnali éneket, és az alkoholmámorban mindenki titkos zseninek gondolta magát – nos, az az ilyetén gondolatoknak volt köszönhető. Részegen Hajnóczyt citálni, Viszockijt és Jeszenyint emlegetni, idézgetni, és inni, inni, inni végkimerülésig. Líraian berúgni, majd persze nem alkotni semmit, és este megint lírázni, és megint, hátha kijön belőlünk a géniusz. Viszockij tehetséges és jelentős előadó és alkotó volt (költőnek egyébként nem gondolom, a versei számomra nem állnak meg magukban, bár a kötetek mindig odaírják, hogy versekről és dalszövegekről van szó, szerintem nagyon kell nekik a zenei támaszték, amivel semmi baj nincsen, csak más műfaj, ugye), akit a szerek szétszedtek. Aki sokkal többre lett volna képes nélkülük.
| ||
Újra kézbe vettem Marina Vlady könyvét is, a Szerelmem, Viszockij címűt, és a szívem megint elszorult. Értem én, hogy a gyönyörű színésznőt miképp vette le a lábáról Viszockij, saját életemből tudom, hogy ez a karakter életveszélyes. („Nem vagy jóképű, a külsőd jellegtelen, de a tekinteted meghódít. Alig érkezünk meg, máris fogod a gitárodat. Az első akkordtól, az első dallamoktól egyre zaklatottabb vagyok. Most a hangod, a belőled áradó erő, a kiáltásod fog meg. És a viselkedésed. A lábamnál ülsz, csak nekem énekelsz. (…) Aztán kertelés nélkül közlöd, hogy már régóta szeretsz.”) Ismerem az önáltatás lépcsőfokait (és ismeri minden nő, aki önpusztító férfival került kapcsolatba valaha). „Én vagyok az egyetlen, a kivételes – írja Vlady –, csak én menthetlek meg, és én el is hiszem. Naiv lélek, nyakig merülök ebbe a kétértelmű papi hivatásba.” Minden nőnek, aki hiú reményeket táplál szenvedélybeteg társával kapcsolatban, kötelezővé tenném ezt a könyvet. A leírást a szívszorító budapesti találkozásról, mikor Viszockij és Vlady Mészáros Márta filmjéhez készülődnek – különleges, nagy alkalom, együtt szerepelnek egy jelenetben –, és Viszockij egy másik szép nővel száll le a vonatról, akivel úgymond összemelegedett. „Közös életünk során soha nem tudtam, kit kapok vissza elválás után” – írja a kétségbeesett nő. Marina ellenzi a drogokat, kiakasztja Viszockij impotenciája, de tűr és tűr. Néha próbál inni vele, de „A vodka csak néhány eufóriás pillanatra egyesített, csak hogy még jobban ártson és meggyötörjön”.
Viszockij kapcsán mindig elszomorít, ha belegondolok, mi mindenre lett volna még képes. Hogy micsoda sorokat tudott volna még felhozni magából, ha le tudja gyűrni a szenvedélyét. Épp ezért örülök annak, hogy az ivás és a drogok „alkotásteremtő” hamis mítosza mintha az utóbbi években foszladozna. Bár tőlem is gyakran megkérdezik a laikusok, hogy alkohol nélkül hogyan tudok egyáltalán írni. Hát, felelem ilyenkor, ha innék, már nem írnék. Vagy már nem is élnék. Kénytelen voltam felismerni a határokat, és sajnálom, hogy például ez a nagyszerű művész nem állt meg időben. Sajnálom a meg nem született sorokat, amik a lelkem mélyéig megrázhattak volna.
