Régebben soha nem izgultam. Lehettem stúdióban, állhattam rengeteg ember előtt egy nagy színpadon: nem zavart; úgy mozogtam a szituációban, mint aki erre született. Aztán olyan négy éve egyszer történt valami. Egy nagy cég gálájának vezetésére kértek fel, és mivel szeretek elegáns eseményeken házigazda lenni, örömmel vállaltam. A ruhám perfekt volt, a sminkem csillagos ötös – a kinézetem felől teljesen nyugodt voltam. (Ez egyébként számomra elsődleges fontosságú, minden eseményre alaposan megkomponálom az outfitem, mert tudom, ha az nincs rendben, akkor az egész esemény alatt feszengeni fogok.) Viszont a rendezvényszervező cég képviselői – akiktől a munkát kaptam – éppen nem voltak a topon, az illetékeseket épp a műsor előtt rúgták ki, ezért a felkészüléssel akadtak problémák. Előre be szoktam kérni a forgatókönyvet, és szeretem, ha az alkalom előtt legalább egy – terepszemlével összekötött – meeting is van, ahol az esetleges buktatókat megbeszéljük, egyeztetjük a nevek helyes kiejtését, megbeszéljük, minek kell feltétlenül elhangoznia. És igen, nagyon fontos, hogy legyen a kezemben (vagy a kezem ügyében) egy vezető – amire valószínűleg rá sem fogok tekinteni –, ha megakadnék. És rettentően lényeges, hogy a legeslegelső mondat (a startpont) kompletten a fejemben legyen. Ha az megvan, onnantól gördülékenyen folytatom.
Nos, itt a gála előtt tíz perccel nyomtak a kezembe egy hevenyészett vázlatot, a technikusokkal egy szót nem tudtam váltani, azt sem közölték, hogy milyen közönségre számíthatok. És megtörtént a katasztrófa. Kilibbentem a színpadra, és valami elszakadt bennem. Három-négy dermedt másodpercig azt sem tudtam, hol vagyok, a kezem olyan vadul kezdett remegni, hogy le kellett tegyem a mikrofont. Gombóc volt a torkomban, nem tudtam megszólalni. És sajnos, mikor megszólaltam, a mikrofon besípolt. Ezek után annyira megrémültem, hogy a cég nevét is elrontottam. Innentől tudtam, az egész este kicsúszott a kezemből. Elmenekülni nem lehetett, le kellett vezetni a műsort: mint egy gép, élet nélkül, monotonon nyomtam végig – unalmasan, de legalább onnantól hiba nélkül. Utána otthon összecsuklottam. És azóta minden nagyobb esemény előtt, ahol nem én intéztem mindent, rám tör a pánik, leküzdhetetlenül. Remegek, mint egy nyárfalevél, nem lehet hozzám szólni, azt érzem, elájulok. Nagyon tudom szeretni azokat, akik ilyenkor odajönnek, és teljesen más dolgokkal kezdenek el zaklatni. Volt egy ismerősöm, aki mindig bejött az öltözőbe, és ilyenkor kezdte el mondani savanyú fejjel az élete problémáit. Azt hittem megölöm. Ám aztán, a bizonyos első mondat után varázslatosan rendbe jön minden. Sehol nem érzem úgy magam, mint a színpadon, az valami egészen más lelkiállapot. Ha addig szorított a cipőm, vagy azt hittem, nincs egyetlen gondolatom sem, egy csapásra elmúlik.
Ám addig tényleg a poklokat járom meg, és a végén, már lelépve a dobogóról épp az izgulásra elfecsérelt energiák miatt úgy érzem, mint akit alaposan kifacsartak, csak hazamenni vágyom, lepihenni, megnézni valami sorozatot. Az izgulás évei alatt persze pár csillapító technikát begyűjtöttem. Az első a könnyű, növényi nyugtató, egy-két szem Nervenpflege, ez az alap. Vagy citromfűtea. Aztán jönnek, amik talán a legjobban beválnak: a légzésgyakorlatok. Felváltva szoktam egészen aprókat lélegezni, majd ezt váltom fel azzal, hogy először hatalmas levegőt veszek (tízig számolok közben), és aztán azt két részletben fújom ki. Közben gyakorlom a gondolatelterelés művészetét, azaz mindent felidézek, csak ne legyen a helyzettel kapcsolatos. Ám a varázsgondolatot csak most találtam meg. Rájöttem, legjobban az vigasztal meg, ha felidézem a régi beégésem. És ilyenkor rögvest jön a megváltó vigasz, hisz annál mélyebbre nehéz süllyedni, és ha felette leszek, nincs probléma…
