Leküzdhető-e a lámpaláz?

KOmplett

Gondolj arra, hogy káposztafejek vannak a nézőtéren! Ne keress szemkontaktust senkivel! Ilyesmikkel biztatják a lámpalázast. Ám mindez vajmi keveset ér a remegés és az izzadás ellen. Mivel érdemes hát próbálkozni?

Régebben soha nem izgultam. Lehettem stúdióban, állhattam rengeteg ember előtt egy nagy színpadon: nem zavart; úgy mozogtam a szituációban, mint aki erre született. Aztán olyan négy éve egyszer történt valami. Egy nagy cég gálájának vezetésére kértek fel, és mivel szeretek elegáns eseményeken házigazda lenni, örömmel vállaltam. A ruhám perfekt volt, a sminkem csillagos ötös – a kinézetem felől teljesen nyugodt voltam. (Ez egyébként számomra elsődleges fontosságú, minden eseményre alaposan megkomponálom az outfitem, mert tudom, ha az nincs rendben, akkor az egész esemény alatt feszengeni fogok.) Viszont a rendezvényszervező cég képviselői – akiktől a munkát kaptam – éppen nem voltak a topon, az illetékeseket épp a műsor előtt rúgták ki, ezért a felkészüléssel akadtak problémák. Előre be szoktam kérni a forgatókönyvet, és szeretem, ha az alkalom előtt legalább egy – terepszemlével összekötött – meeting is van, ahol az esetleges buktatókat megbeszéljük, egyeztetjük a nevek helyes kiejtését, megbeszéljük, minek kell feltétlenül elhangoznia. És igen, nagyon fontos, hogy legyen a kezemben (vagy a kezem ügyében) egy vezető – amire valószínűleg rá sem fogok tekinteni –, ha megakadnék. És rettentően lényeges, hogy a legeslegelső mondat (a startpont) kompletten a fejemben legyen. Ha az megvan, onnantól gördülékenyen folytatom.

Nos, itt a gála előtt tíz perccel nyomtak a kezembe egy hevenyészett vázlatot, a technikusokkal egy szót nem tudtam váltani, azt sem közölték, hogy milyen közönségre számíthatok. És megtörtént a katasztrófa. Kilibbentem a színpadra, és valami elszakadt bennem. Három-négy dermedt másodpercig azt sem tudtam, hol vagyok, a kezem olyan vadul kezdett remegni, hogy le kellett tegyem a mikrofont. Gombóc volt a torkomban, nem tudtam megszólalni. És sajnos, mikor megszólaltam, a mikrofon besípolt. Ezek után annyira megrémültem, hogy a cég nevét is elrontottam. Innentől tudtam, az egész este kicsúszott a kezemből. Elmenekülni nem lehetett, le kellett vezetni a műsort: mint egy gép, élet nélkül, monotonon nyomtam végig – unalmasan, de legalább onnantól hiba nélkül. Utána otthon összecsuklottam. És azóta minden nagyobb esemény előtt, ahol nem én intéztem mindent, rám tör a pánik, leküzdhetetlenül. Remegek, mint egy nyárfalevél, nem lehet hozzám szólni, azt érzem, elájulok. Nagyon tudom szeretni azokat, akik ilyenkor odajönnek, és teljesen más dolgokkal kezdenek el zaklatni. Volt egy ismerősöm, aki mindig bejött az öltözőbe, és ilyenkor kezdte el mondani savanyú fejjel az élete problémáit. Azt hittem megölöm. Ám aztán, a bizonyos első mondat után varázslatosan rendbe jön minden. Sehol nem érzem úgy magam, mint a színpadon, az valami egészen más lelkiállapot. Ha addig szorított a cipőm, vagy azt hittem, nincs egyetlen gondolatom sem, egy csapásra elmúlik.

Ám addig tényleg a poklokat járom meg, és a végén, már lelépve a dobogóról épp az izgulásra elfecsérelt energiák miatt úgy érzem, mint akit alaposan kifacsartak, csak hazamenni vágyom, lepihenni, megnézni valami sorozatot. Az izgulás évei alatt persze pár csillapító technikát begyűjtöttem. Az első a könnyű, növényi nyugtató, egy-két szem Nervenpflege, ez az alap. Vagy citromfűtea. Aztán jönnek, amik talán a legjobban beválnak: a légzésgyakorlatok. Felváltva szoktam egészen aprókat lélegezni, majd ezt váltom fel azzal, hogy először hatalmas levegőt veszek (tízig számolok közben), és aztán azt két részletben fújom ki. Közben gyakorlom a gondolatelterelés művészetét, azaz mindent felidézek, csak ne legyen a helyzettel kapcsolatos. Ám a varázsgondolatot csak most találtam meg. Rájöttem, legjobban az vigasztal meg, ha felidézem a régi beégésem. És ilyenkor rögvest jön a megváltó vigasz, hisz annál mélyebbre nehéz süllyedni, és ha felette leszek, nincs probléma…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.