Arcvakság?!

KOmplett

Ismét egy alig ismert betegség, amin gondolkodnunk kell. Az edzett hipochonder szemöldöke felszalad, és rögvest fel is fedezi magán a tüneteket.

Tegnap este, egy vendéglőben ücsörögve odalépett hozzám egy helyes nő. A mosolya valahogy ismerős volt, de nem tudtam sehová sem tenni a figurát. Ilyenkor mosolygok, bólogatok, igyekszem nem feltűnően, ösztönösen jelezni, hogy fogalmam sincs róla, ki lehet ő. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Karafiáth. Mint mondta, elsőre nem lehetett biztos a dologban (valóban: fura frizura volt rajtam), de a gesztusaim elárultak. (Ezen nagyon nevettem utólag, mert a gesztusaim alatt az őrült, egész termet betöltő, vinnyogó nevetést érthette. Arról beszélgettünk egy barátommal ugyanis, hogy mi marad még az irodalom-népszerűsítés számára, mit lehet még kitalálni, és nekünk bevillant, hogy a sportot még nem igazán keverték a felolvasásokkal, és milyen vicces lenne, ha a verseket mondjuk egy súlyemelő adná elő, míg az író próbálná közben kinyomni a száz kilót.)

A nővel végül tisztáztuk, hol futhattunk össze, és nekem valóban beugrott, hogy beszélgettünk egy előadásom után, még a szép kék-piros ruhája is előderengett. Előtte egy esten voltam, ahol két másik ismerőst nem tudtam azonosítani, az egyikükkel ráadásul együtt is dolgoztam hosszan, évekkel ezelőtt. Nyújtottam a kezem, hogy mondjam a nevem, mire úgy nézett rám, hogy rögvest tudtam, hibáztam. Egy nap három kellemetlen szituáció. Beteg lennék?

Nem kérdés, hogy kicsit átbillent a Jolie–Pitt házaspár, az lett volna fura, ha a nő bajai után nem rukkol elő Brad is valamivel. Ám aztán rémülten fedeztem fel: a tünetei az enyémekkel egyeznek: nem ismeri fel az embereket. Aki arcvakságban szenved, az állítólag nem látja egyben a fejet, hanem csak külön szerveket rögzít: a szájat, az orrot, a szemet. Tehát a tekintet például mélyre hatol, de nem tudja megmondani, hogy az kinek az ábrázatához tartozott. Érdekes felvetés ezt a betegséget egy igazán ismert emberhez passzítani. Mert csak hasonlításként: Brad sokkal többekkel találkozik, mint teszem azt én, akinek szintén nehezére esik az azonosítás.

Régebben nagyon izgattak a fantomképek, eljátszottam a gondolattal, hogy az én instrukcióim alapján el lehetne-e készíteni egy megközelítőleg hasonló képmást. Mindig az jött ki, hogy nem, nem sikerülne, egy-egy momentum ragad csak meg a másikból, meg az, hogy mihez tudom hasonlítani. (A hasonlóság nagymestere vagyok, mindig emlékeztet mindenki valakire, ezzel meg tudom őrjíteni a környezetem – ám legtöbbször ők is belátják, hogy igazam van, egy nőnek a szája éppen olyan, mint egy ismert férfiúé, és így tovább.)

Az arcvakság kapcsán sokan bevallották, hogy nekik is igen rossz az arcmemóriájuk (és a név!), és hogy kínos percek tömkelegét hozza ez nekik. Volt, aki azt mondta, neki a Facebook lett a legfőbb barátja, mert így mindenkihez kap egy arcot, amit sokszor lát, és így rögzülni tud a személy és az arcmása. (Ezért rossz, ha valaki például nem a saját fotójával van fenn, hanem rajzfilmhősként, filmsztárként.) Nem tartom szerencsésnek, hogy futótűzként terjed: Brad beteg. Mert valószínűleg nem az. Egyszerűen csak túl sok emberrel találkozik, elég zűrös a magánélete is, a fókuszpontja máshol van, örül, ha magára, a családjára és a feladataira összpontosítani tud, nem fér el benne még az is, hogy mindenféle arcokra – akikkel talán csak egy partin koccintott – élesen emlékezzen. Attól még nem beteg valaki, hogy nem a legjobb megfigyelő.

Évekig gyötört a bűntudat, hogy egyszerűen kiesnek a fejemből az alkalmi találkozások, hogy bár az élményre, eseményre emlékszem, az utcán nem ismerem meg azt sem, akivel pár hónapja együtt vacsoráztunk. De azt gondolom – mivel elég sokan küzdünk ezzel –, nem vagyunk betegek. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogy bátran mondjuk meg, ha nem rémlik a szituáció, és – ha mi állunk a „felnemismert” oldalon, azt se sértődéssel fogadjuk. Nem könnyű, sokkal könnyebb azzal nyugtatnunk magunkat, hogy sajnos mi is ebben az új kórban szenvedünk. (Én két napig voltam a tripben.) Mentségként ugyan nem utolsó, de valószínűleg nem fognak hinni nekünk…

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.