Arcvakság?!

KOmplett

Ismét egy alig ismert betegség, amin gondolkodnunk kell. Az edzett hipochonder szemöldöke felszalad, és rögvest fel is fedezi magán a tüneteket.

Tegnap este, egy vendéglőben ücsörögve odalépett hozzám egy helyes nő. A mosolya valahogy ismerős volt, de nem tudtam sehová sem tenni a figurát. Ilyenkor mosolygok, bólogatok, igyekszem nem feltűnően, ösztönösen jelezni, hogy fogalmam sincs róla, ki lehet ő. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Karafiáth. Mint mondta, elsőre nem lehetett biztos a dologban (valóban: fura frizura volt rajtam), de a gesztusaim elárultak. (Ezen nagyon nevettem utólag, mert a gesztusaim alatt az őrült, egész termet betöltő, vinnyogó nevetést érthette. Arról beszélgettünk egy barátommal ugyanis, hogy mi marad még az irodalom-népszerűsítés számára, mit lehet még kitalálni, és nekünk bevillant, hogy a sportot még nem igazán keverték a felolvasásokkal, és milyen vicces lenne, ha a verseket mondjuk egy súlyemelő adná elő, míg az író próbálná közben kinyomni a száz kilót.)

A nővel végül tisztáztuk, hol futhattunk össze, és nekem valóban beugrott, hogy beszélgettünk egy előadásom után, még a szép kék-piros ruhája is előderengett. Előtte egy esten voltam, ahol két másik ismerőst nem tudtam azonosítani, az egyikükkel ráadásul együtt is dolgoztam hosszan, évekkel ezelőtt. Nyújtottam a kezem, hogy mondjam a nevem, mire úgy nézett rám, hogy rögvest tudtam, hibáztam. Egy nap három kellemetlen szituáció. Beteg lennék?

Nem kérdés, hogy kicsit átbillent a Jolie–Pitt házaspár, az lett volna fura, ha a nő bajai után nem rukkol elő Brad is valamivel. Ám aztán rémülten fedeztem fel: a tünetei az enyémekkel egyeznek: nem ismeri fel az embereket. Aki arcvakságban szenved, az állítólag nem látja egyben a fejet, hanem csak külön szerveket rögzít: a szájat, az orrot, a szemet. Tehát a tekintet például mélyre hatol, de nem tudja megmondani, hogy az kinek az ábrázatához tartozott. Érdekes felvetés ezt a betegséget egy igazán ismert emberhez passzítani. Mert csak hasonlításként: Brad sokkal többekkel találkozik, mint teszem azt én, akinek szintén nehezére esik az azonosítás.

Régebben nagyon izgattak a fantomképek, eljátszottam a gondolattal, hogy az én instrukcióim alapján el lehetne-e készíteni egy megközelítőleg hasonló képmást. Mindig az jött ki, hogy nem, nem sikerülne, egy-egy momentum ragad csak meg a másikból, meg az, hogy mihez tudom hasonlítani. (A hasonlóság nagymestere vagyok, mindig emlékeztet mindenki valakire, ezzel meg tudom őrjíteni a környezetem – ám legtöbbször ők is belátják, hogy igazam van, egy nőnek a szája éppen olyan, mint egy ismert férfiúé, és így tovább.)

Az arcvakság kapcsán sokan bevallották, hogy nekik is igen rossz az arcmemóriájuk (és a név!), és hogy kínos percek tömkelegét hozza ez nekik. Volt, aki azt mondta, neki a Facebook lett a legfőbb barátja, mert így mindenkihez kap egy arcot, amit sokszor lát, és így rögzülni tud a személy és az arcmása. (Ezért rossz, ha valaki például nem a saját fotójával van fenn, hanem rajzfilmhősként, filmsztárként.) Nem tartom szerencsésnek, hogy futótűzként terjed: Brad beteg. Mert valószínűleg nem az. Egyszerűen csak túl sok emberrel találkozik, elég zűrös a magánélete is, a fókuszpontja máshol van, örül, ha magára, a családjára és a feladataira összpontosítani tud, nem fér el benne még az is, hogy mindenféle arcokra – akikkel talán csak egy partin koccintott – élesen emlékezzen. Attól még nem beteg valaki, hogy nem a legjobb megfigyelő.

Évekig gyötört a bűntudat, hogy egyszerűen kiesnek a fejemből az alkalmi találkozások, hogy bár az élményre, eseményre emlékszem, az utcán nem ismerem meg azt sem, akivel pár hónapja együtt vacsoráztunk. De azt gondolom – mivel elég sokan küzdünk ezzel –, nem vagyunk betegek. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogy bátran mondjuk meg, ha nem rémlik a szituáció, és – ha mi állunk a „felnemismert” oldalon, azt se sértődéssel fogadjuk. Nem könnyű, sokkal könnyebb azzal nyugtatnunk magunkat, hogy sajnos mi is ebben az új kórban szenvedünk. (Én két napig voltam a tripben.) Mentségként ugyan nem utolsó, de valószínűleg nem fognak hinni nekünk…

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.