Tegnap este, egy vendéglőben ücsörögve odalépett hozzám egy helyes nő. A mosolya valahogy ismerős volt, de nem tudtam sehová sem tenni a figurát. Ilyenkor mosolygok, bólogatok, igyekszem nem feltűnően, ösztönösen jelezni, hogy fogalmam sincs róla, ki lehet ő. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Karafiáth. Mint mondta, elsőre nem lehetett biztos a dologban (valóban: fura frizura volt rajtam), de a gesztusaim elárultak. (Ezen nagyon nevettem utólag, mert a gesztusaim alatt az őrült, egész termet betöltő, vinnyogó nevetést érthette. Arról beszélgettünk egy barátommal ugyanis, hogy mi marad még az irodalom-népszerűsítés számára, mit lehet még kitalálni, és nekünk bevillant, hogy a sportot még nem igazán keverték a felolvasásokkal, és milyen vicces lenne, ha a verseket mondjuk egy súlyemelő adná elő, míg az író próbálná közben kinyomni a száz kilót.)
A nővel végül tisztáztuk, hol futhattunk össze, és nekem valóban beugrott, hogy beszélgettünk egy előadásom után, még a szép kék-piros ruhája is előderengett. Előtte egy esten voltam, ahol két másik ismerőst nem tudtam azonosítani, az egyikükkel ráadásul együtt is dolgoztam hosszan, évekkel ezelőtt. Nyújtottam a kezem, hogy mondjam a nevem, mire úgy nézett rám, hogy rögvest tudtam, hibáztam. Egy nap három kellemetlen szituáció. Beteg lennék?
Nem kérdés, hogy kicsit átbillent a Jolie–Pitt házaspár, az lett volna fura, ha a nő bajai után nem rukkol elő Brad is valamivel. Ám aztán rémülten fedeztem fel: a tünetei az enyémekkel egyeznek: nem ismeri fel az embereket. Aki arcvakságban szenved, az állítólag nem látja egyben a fejet, hanem csak külön szerveket rögzít: a szájat, az orrot, a szemet. Tehát a tekintet például mélyre hatol, de nem tudja megmondani, hogy az kinek az ábrázatához tartozott. Érdekes felvetés ezt a betegséget egy igazán ismert emberhez passzítani. Mert csak hasonlításként: Brad sokkal többekkel találkozik, mint teszem azt én, akinek szintén nehezére esik az azonosítás.
Régebben nagyon izgattak a fantomképek, eljátszottam a gondolattal, hogy az én instrukcióim alapján el lehetne-e készíteni egy megközelítőleg hasonló képmást. Mindig az jött ki, hogy nem, nem sikerülne, egy-egy momentum ragad csak meg a másikból, meg az, hogy mihez tudom hasonlítani. (A hasonlóság nagymestere vagyok, mindig emlékeztet mindenki valakire, ezzel meg tudom őrjíteni a környezetem – ám legtöbbször ők is belátják, hogy igazam van, egy nőnek a szája éppen olyan, mint egy ismert férfiúé, és így tovább.)
Az arcvakság kapcsán sokan bevallották, hogy nekik is igen rossz az arcmemóriájuk (és a név!), és hogy kínos percek tömkelegét hozza ez nekik. Volt, aki azt mondta, neki a Facebook lett a legfőbb barátja, mert így mindenkihez kap egy arcot, amit sokszor lát, és így rögzülni tud a személy és az arcmása. (Ezért rossz, ha valaki például nem a saját fotójával van fenn, hanem rajzfilmhősként, filmsztárként.) Nem tartom szerencsésnek, hogy futótűzként terjed: Brad beteg. Mert valószínűleg nem az. Egyszerűen csak túl sok emberrel találkozik, elég zűrös a magánélete is, a fókuszpontja máshol van, örül, ha magára, a családjára és a feladataira összpontosítani tud, nem fér el benne még az is, hogy mindenféle arcokra – akikkel talán csak egy partin koccintott – élesen emlékezzen. Attól még nem beteg valaki, hogy nem a legjobb megfigyelő.
Évekig gyötört a bűntudat, hogy egyszerűen kiesnek a fejemből az alkalmi találkozások, hogy bár az élményre, eseményre emlékszem, az utcán nem ismerem meg azt sem, akivel pár hónapja együtt vacsoráztunk. De azt gondolom – mivel elég sokan küzdünk ezzel –, nem vagyunk betegek. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogy bátran mondjuk meg, ha nem rémlik a szituáció, és – ha mi állunk a „felnemismert” oldalon, azt se sértődéssel fogadjuk. Nem könnyű, sokkal könnyebb azzal nyugtatnunk magunkat, hogy sajnos mi is ebben az új kórban szenvedünk. (Én két napig voltam a tripben.) Mentségként ugyan nem utolsó, de valószínűleg nem fognak hinni nekünk…
