Nem akartam Shakespeare-ről írni, mert alapvetően pocsék drámaolvasó vagyok, és mert tudásom a könyvtárnyi szakirodalom fényében nulla, és mert nagyon bután hangzik vele kapcsolatban bármi olyasmi, ami a „kedvenc” szóval van kapcsolatban. Amúgy is inkább jó rendezésekként, filmemlékekként él bennem, idézetekben, utalásokban – egyszerűen szervesült az egész.
| ||
Sosem felejtem azt az egyetemi félévet, amikor áthallgattam esztétikára. Először egészen sok előadás és szeminárium érdekelt, ám lassan kimaradoztam. Végül csak egyre vonszoltam be magamat – ott viszont egyet ki nem hagytam volna. Ez Almási Miklós Hamlet-órája volt (már nem emlékszem, egy vagy két félévig tartott-e). Az egyetem végén rituálisan megszabadultam a legtöbb jegyzetemtől, ezek viszont (néhány másik fontos társaságában) a mai napig megvannak. Nem vettem még a bátorságot, hogy újraolvassam őket, mert félek, hogy az akkori varázslat elillanna – de az élmény, az emlék ereje tartós maradt.
| ||
Igazából egyáltalán nem akartam az elsőre se elmenni, a barátnőm vett rá, már fogalmam nincs, mivel, de erős oknak kellett lennie, mivel alapvetően frusztrált voltam a Hamlettel kapcsolatban. Általános iskola végén egy barátnőmnél töltöttem a hétvégét. Én valami ócska kamaszponyvát vittem magammal, amit nagy lelkesen faltam. A barátnőm viszont a Hamletet olvasta, legalább akkora szenvedéllyel. Beszóltam neki, hogy mi ez a felvágás, nem akar-e valami szórakoztatóbbat helyette. Máig fel tudom idézni a tekintetét. A részlet, amit felolvasott nekem, abban a pillanatban totálisan idegen volt számomra, a fejembe nem fért akkoriban egyéb, mint valami habkönnyű baromság egy amerikai gimnázium életéről. A barátnőm állította, hogy számára Shakespeare legalább ilyen szórakoztató, és hogy ő jobban szereti az olyan könyveket, amin el is lehet gondolkodni.
Így aztán, mikor már kötelező olvasmány lett Shakespeare, sehogy nem tudtam normálisan olvasni. Ott volt bennem ez a gyerekes dac, a buta ellenállás, utáltam a Rómeó és Júliát, különösen utáltam a Lear királyt, de a legeslegjobban a szegény Hamletet. Később, már az egyetem elején éreztem, hogy kínos vagyok, nem ismerem fel az utalásokat, sok későbbi műhöz azért nem tudok hozzáférni, mert ez az alap hiányzik. Ami fellelhető volt a színházakban, megnéztem, olvastam, mint akit beprogramoztak – de hiába, úgy tűnt, én be vagyok oltva a dolog ellen, ez nem fog változni. Nos, Almási szemináriuma mégis alapvetően átfordított mindent. Talán az is innentől datálható, hogy a shakespeare-i blank-vers a mai napig a verseim alapja lett, ötös és hatodfeles jambusokban írok, talán már nem is tudok másként. Ráadásul a szonettjeimben is az ő nevével fémjelzett változatot roncsolom, alakítom, vagy éppen követem…
A félelmem a megőrüléstől sokszor elém vetíti Ofélia alakját. Pár hete egy barátnőm örömmel hívott fel, hogy megtalálta a tökéletes öngyilkosság módját. Vízben kell csinálni, kikötve magunkat a mólóhoz, és előtte két órával küldeni egy üzenetet, mikor találjanak ránk. Csak az nyugtatott meg, hogy amíg azon töprengünk, hogyan legyünk esztétikus halottak, addig még távol az igazi téboly. A következő pillanatban viszont meglepett a kétely: lehet, hogy ez már az előszobája…
