- greff -

Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk. Kritika a 24 új szériájáról!

A hírhedt New Orleans-i zenekar csak egyszer, tavaly, a tagjai viszont az ilyen-olyan projektjeikkel többször is jártak már Magyarországon, így aztán mi is tudhatjuk, hogy a mélynövésű déli metálzenészek a színpadon kívül szokatlanul barátságos emberek.

Ha a memóriám nem tréfál meg, akkor ez volt a legelső alkalom, hogy a hazánkban már sokadszorra fellépő David Eugene Edwards az egész koncertet állva játszotta végig. Ez pedig igen erősen befolyásolta a hangzást, hiszen a gitárszék mellőzése az akusztikus hangszerek szinte teljes száműzését is magával vonta, vagyis a Wovenhand ezúttal a furcsafolkos oldala helyett gyakorlatilag mindvégig a rockos arcát mutatta a közönségnek.

Ahhoz azért pofa kell, hogy valakik a Csajok szárnyalása idején olyan tévésorozattal álljanak elő, ami szintén huszonéves lányok New York-i mindennapjairól mesél, de Ilana Glazernek és Abbi Jacobsonnak (akik nemcsak írják, de alakítják is a Broad City főhőseit, Ilanát és Abbit) éppen ezen a telítettnek gondolt pályán sikerül versenysebességre gyorsulnia.

Távolról sem a Luna volt az egyetlen amerikai zenekar, amely a Velvet Underground zajos második lemeze helyett inkább a törékeny harmadikat választotta alapkőül egy gondosan felépített karrierhez, de a Lunát maga Lou Reed részesítette pápai áldásban, amikor elhívta a bandát a Velvet visszatérő turnéjára a 90-es évek elején.

A londoni punk harsány volt, a New York-i artisztikus, az viszont közös volt bennük, hogy a rock and roll leglényegéhez egyiknek sem sikerült annyira közel férkőznie, mint a közvetlen előfutároknak.

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.

Azokban a különösen intim élethelyzetekben, amelyekben az extrém metál általában szóba kerül, a legtöbben még ma is a Forma-1-es tempókra és a fülsértő ordibálásra (hörgésre, károgásra, ugatásra vagy visításra) asszociálnak, pedig ezek az elemek már igen rég barátságosan belesimultak a zenefogyasztók mindennapi zajkörnyezetébe.