A túl hosszú búcsú - 24: Live Another Day

  • - greff -
  • 2014. július 16.

Tévétorrent

Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk. Kritika a 24 új szériájáról!

2001-ben még senki sem tudta volna elképzelni, hogy eljön majd az a nap, amikor Jack Bauer majdnem elsírja magát, ha bele kell lőnie valakibe, még akkor is, ha szigorúan csak karcolja áldozata bőrét a pillanat törtrésze alatt is biztos kézzel a megfelelő irányba terelt pisztolygolyó. Most mégis itt vagyunk, Bauer visszatért, és gyengébb, mint valaha - de nemcsak ő, hanem az egyre reszketegebb vállára pakolt sorozata is.

false

Pedig 13 évvel ezelőtt a 24 még forradalminak számított: példátlan intenzitása, nagyjából valós idejű cselekményvezetése, vadsága, a 9/11-es korhangulatra az első évaddal csupán véletlenül (ám véletlenek köztudottan nincsenek), a későbbiekben pedig a lehető legszándékosabban építő paranoid világa több millió nézőt rántott be a sorozatfüggés szép új világába, és ami még fontosabb, számos élvonalbeli színészt, írót és rendezőt is megnyert az ügynek a Kiefer Sutherland főszereplésével futó terrorelhárítós széria.

A 8. évadja után 2010-ben, megkésve ugyan, de azért elég szépen lezárt sorozatot először a moziban akarták továbbírni, de Bauer (ex)ügynök végül mégiscsak eredeti terepén, a kisebb képernyőn, bár ezúttal nem Amerikában, hanem Londonban támadhatott fel tetszhalálából. Egyszóval idegen földön, de teljesen ugyanazokkal a mozdulatokkal haladunk: formai és történetmesélési szempontból a 24 amit csak lehet, megkísérel megőrizni a dicső múltból, miközben minden - a kor, amire a reflektál, a sorozatkészítési normák és konkrétan a saját főhőse is - megváltozott.

A széria így az egyik lábával az egyik, a másikkal a másik mankót rúgja ki nehézkes teste alól. A korábban oly hatékony, rokonszenvünket még a legelborultabb pillanatai közben sem teljesen elveszítő Bauert szánalmas, keserű és nagyon nem a helyén lévő alaknak látni újszerű, ám kifejezetten rossz érzés. Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk, pedig ez a széria csak 12 részes, míg korábban 24 epizódon át is sikerült padlógázzal átrobogni. Lehet persze úgy értelmezni, hogy míg Jack Bauer korábban a terror elleni háborút a célokat szentesítő eszközökkel megvívó Bush-kormányzat jelképe volt, addig ma már a megfontoltabb haladást zászlajára tűző Obama-rezsim kabalafigurája.

Ebben az esetben egyfelől az isten óvja a nyugati világot, másrészt a sorozat egyetlen igazán érdekes vonása, hogy felléptet benne egy ügynöknőt, aki viszont a régi, kőkemény, szabályszegő, szupereredményes Bauer-figurát hozza (az ausztrál Yvonne Strahovski tökéletes alakításában). A szériának így valójában nincs igazi főszereplője, ami nem tesz jót neki, de legalább ad egy izgalmas kérdést a nézőnek: a régi arc mögött megbúvó új Bauert akarjátok-e, vagy a szőke, szoknyás frisset, aki igazából az egykori? Márpedig ez a kérdés most, a 8. epizód után csakis költői lehet, úgyhogy ha bele is alszunk olykor, a halálosan radikálisnak vágyott lezárást legalább izgatottan várjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.