A túl hosszú búcsú - 24: Live Another Day

  • - greff -
  • 2014. július 16.

Tévétorrent

Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk. Kritika a 24 új szériájáról!

2001-ben még senki sem tudta volna elképzelni, hogy eljön majd az a nap, amikor Jack Bauer majdnem elsírja magát, ha bele kell lőnie valakibe, még akkor is, ha szigorúan csak karcolja áldozata bőrét a pillanat törtrésze alatt is biztos kézzel a megfelelő irányba terelt pisztolygolyó. Most mégis itt vagyunk, Bauer visszatért, és gyengébb, mint valaha - de nemcsak ő, hanem az egyre reszketegebb vállára pakolt sorozata is.

false

Pedig 13 évvel ezelőtt a 24 még forradalminak számított: példátlan intenzitása, nagyjából valós idejű cselekményvezetése, vadsága, a 9/11-es korhangulatra az első évaddal csupán véletlenül (ám véletlenek köztudottan nincsenek), a későbbiekben pedig a lehető legszándékosabban építő paranoid világa több millió nézőt rántott be a sorozatfüggés szép új világába, és ami még fontosabb, számos élvonalbeli színészt, írót és rendezőt is megnyert az ügynek a Kiefer Sutherland főszereplésével futó terrorelhárítós széria.

A 8. évadja után 2010-ben, megkésve ugyan, de azért elég szépen lezárt sorozatot először a moziban akarták továbbírni, de Bauer (ex)ügynök végül mégiscsak eredeti terepén, a kisebb képernyőn, bár ezúttal nem Amerikában, hanem Londonban támadhatott fel tetszhalálából. Egyszóval idegen földön, de teljesen ugyanazokkal a mozdulatokkal haladunk: formai és történetmesélési szempontból a 24 amit csak lehet, megkísérel megőrizni a dicső múltból, miközben minden - a kor, amire a reflektál, a sorozatkészítési normák és konkrétan a saját főhőse is - megváltozott.

A széria így az egyik lábával az egyik, a másikkal a másik mankót rúgja ki nehézkes teste alól. A korábban oly hatékony, rokonszenvünket még a legelborultabb pillanatai közben sem teljesen elveszítő Bauert szánalmas, keserű és nagyon nem a helyén lévő alaknak látni újszerű, ám kifejezetten rossz érzés. Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk, pedig ez a széria csak 12 részes, míg korábban 24 epizódon át is sikerült padlógázzal átrobogni. Lehet persze úgy értelmezni, hogy míg Jack Bauer korábban a terror elleni háborút a célokat szentesítő eszközökkel megvívó Bush-kormányzat jelképe volt, addig ma már a megfontoltabb haladást zászlajára tűző Obama-rezsim kabalafigurája.

Ebben az esetben egyfelől az isten óvja a nyugati világot, másrészt a sorozat egyetlen igazán érdekes vonása, hogy felléptet benne egy ügynöknőt, aki viszont a régi, kőkemény, szabályszegő, szupereredményes Bauer-figurát hozza (az ausztrál Yvonne Strahovski tökéletes alakításában). A szériának így valójában nincs igazi főszereplője, ami nem tesz jót neki, de legalább ad egy izgalmas kérdést a nézőnek: a régi arc mögött megbúvó új Bauert akarjátok-e, vagy a szőke, szoknyás frisset, aki igazából az egykori? Márpedig ez a kérdés most, a 8. epizód után csakis költői lehet, úgyhogy ha bele is alszunk olykor, a halálosan radikálisnak vágyott lezárást legalább izgatottan várjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.