A túl hosszú búcsú - 24: Live Another Day

  • - greff -
  • 2014. július 16.

Tévétorrent

Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk. Kritika a 24 új szériájáról!

2001-ben még senki sem tudta volna elképzelni, hogy eljön majd az a nap, amikor Jack Bauer majdnem elsírja magát, ha bele kell lőnie valakibe, még akkor is, ha szigorúan csak karcolja áldozata bőrét a pillanat törtrésze alatt is biztos kézzel a megfelelő irányba terelt pisztolygolyó. Most mégis itt vagyunk, Bauer visszatért, és gyengébb, mint valaha - de nemcsak ő, hanem az egyre reszketegebb vállára pakolt sorozata is.

false

Pedig 13 évvel ezelőtt a 24 még forradalminak számított: példátlan intenzitása, nagyjából valós idejű cselekményvezetése, vadsága, a 9/11-es korhangulatra az első évaddal csupán véletlenül (ám véletlenek köztudottan nincsenek), a későbbiekben pedig a lehető legszándékosabban építő paranoid világa több millió nézőt rántott be a sorozatfüggés szép új világába, és ami még fontosabb, számos élvonalbeli színészt, írót és rendezőt is megnyert az ügynek a Kiefer Sutherland főszereplésével futó terrorelhárítós széria.

A 8. évadja után 2010-ben, megkésve ugyan, de azért elég szépen lezárt sorozatot először a moziban akarták továbbírni, de Bauer (ex)ügynök végül mégiscsak eredeti terepén, a kisebb képernyőn, bár ezúttal nem Amerikában, hanem Londonban támadhatott fel tetszhalálából. Egyszóval idegen földön, de teljesen ugyanazokkal a mozdulatokkal haladunk: formai és történetmesélési szempontból a 24 amit csak lehet, megkísérel megőrizni a dicső múltból, miközben minden - a kor, amire a reflektál, a sorozatkészítési normák és konkrétan a saját főhőse is - megváltozott.

A széria így az egyik lábával az egyik, a másikkal a másik mankót rúgja ki nehézkes teste alól. A korábban oly hatékony, rokonszenvünket még a legelborultabb pillanatai közben sem teljesen elveszítő Bauert szánalmas, keserű és nagyon nem a helyén lévő alaknak látni újszerű, ám kifejezetten rossz érzés. Az ezredszerre látott fordulatok viszont sápasztóak, a nagyon gonosz főgonosz és az ő drónrepülős fenyegetésének tálalása komikus, azt pedig végtelenül szomorúan kell belátnunk, hogy már a negyedik epizód körül halálosan unatkozunk, pedig ez a széria csak 12 részes, míg korábban 24 epizódon át is sikerült padlógázzal átrobogni. Lehet persze úgy értelmezni, hogy míg Jack Bauer korábban a terror elleni háborút a célokat szentesítő eszközökkel megvívó Bush-kormányzat jelképe volt, addig ma már a megfontoltabb haladást zászlajára tűző Obama-rezsim kabalafigurája.

Ebben az esetben egyfelől az isten óvja a nyugati világot, másrészt a sorozat egyetlen igazán érdekes vonása, hogy felléptet benne egy ügynöknőt, aki viszont a régi, kőkemény, szabályszegő, szupereredményes Bauer-figurát hozza (az ausztrál Yvonne Strahovski tökéletes alakításában). A szériának így valójában nincs igazi főszereplője, ami nem tesz jót neki, de legalább ad egy izgalmas kérdést a nézőnek: a régi arc mögött megbúvó új Bauert akarjátok-e, vagy a szőke, szoknyás frisset, aki igazából az egykori? Márpedig ez a kérdés most, a 8. epizód után csakis költői lehet, úgyhogy ha bele is alszunk olykor, a halálosan radikálisnak vágyott lezárást legalább izgatottan várjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.