Nincs ez másként a zenekar egészen kiváló új lemezén, a koncerten alaposan feltárt Refractory Obdurate-en sem. A Wovenhand jelenleg kvartettként, kétgitáros felállásban játszik, és kifejezetten brutális megszólalásra tör: az új lemezről előhúzott Hissben, vagy az előző album, a The Laughing Stalk záró számában, a Glistening Blackben könnyedén elhajtották magukat addig a fenyegető égzengésig, amely még a mostanában egyre közelebbi rokonuknak tűnő Swans koncertjein is a ritkább pillanatok közé tartozik. A bandanás másodgitáros egyébiránt a látványnak is jót tett, hiszen a fehér westernkalapban színpadra lépő, a korábban látottaknál néhány fokkal kevésbé zaklatott fővezérrel együtt eredményesen testesítette meg a szakállas alkoholistának mutatkozó foglyait (vagyis a dobost és a basszert) a vérdíjért a vadnyugaton keresztülcipelő fejvadász klasszikus alakját. De azért nem csak a szétrepedő korszakok koromsötét éjszakáiról szólt a koncert: a szintén friss és nagyon eleven Good Shepherd, amely mintha a korai Cult vibrálását élesztené újra, egy alternatív univerzumban rádiós sláger is lehetne akár. Edwards koncertjeinél talán már le sem szükséges írni, de azért álljon csak itt, hogy az első hangtól az utolsóig hibátlanul és teljes szívből játszott mind a négy zenész - hiányérzetet így aztán csak a ráadás rövidsége kelthetett, amikor is mindenki lélegzet-visszafojtva várt legalább egy vagy két 16 Horsepower-számot, de a zenekar végül nem vitte be a kegyelemdöfést.
A38 hajó, május 21.
