Amikor a kanadai zenekar három évvel ezelőtt térült-fordult, és harmadik lemezével, a David Comes To Life-fal végképp áttörte zsánere, a hardcore korlátait, akkor nem csupán az lehetett világos mindenki számára, hogy zenei kalandozásai során a rokonszenves társaság végre valóban eljutott a csúcsra, hanem az is, hogy azon az úton, amire évekkel korábban rákanyarodott, már csak az önparódia felé tudna továbbhaladni. Az évről évre egyre komplexebb formák után kutató zenekar számára a David eposzi hosszúságú, négyfelvonásos, a lemezen elmesélt történetet még egy annak hátterét színező extraalbummal is megtámogató poszt-hardcore/rockopera hibridje logikus végpont volt, ahonnan kénytelen volt pár lépést hátrafelé araszolni. Tíz, többségében direkt számával és laza koncepciójával így a Glass Boys lett a Fucked Up úgynevezett egyszerű lemeze. Kevesebbet markolnak, de kevesebbet is fognak ezúttal: az előző lemez világát redukáltan továbbíró albumon ugyanúgy ott vannak a hardcore kereteit lebontó, az amerikai alternatív rockzene 80-as évekbeli mintáiból és az experimentális hagyományból egyaránt sokat merítő gitárbetétek, csak nem olyan burjánzó, a hallgató egész testét körbeindázó, mindvégig ellenállhatatlan módon, mint három évvel ezelőtt. Mivel pedig az ének a szokásos, mérsékelten változatos ordibálás, az egyébként gondosan felépített lemez hamar viszonylag egysíkúvá válik. Ismerkedési pontnak azért így is megfelelhet a Glass Boys, ami az első három album birtokában azonban bírság nélkül kikerülhető.
Matador/Neon Music, 2014
