Scott "Wino" Weinrich 38 éve játszik 100-200 fős klubokban, és ez rendesen meg is látszik rajta. Nem csak a külseje: az old-school, tízdolláros kikötői tetkói, a fehérbe játszó haja és a szélreszelte sziklaarca árulkodik a keményen végigdolgozott évtizedekről, hanem az a tökéletességig hevített, nyers, erőteljes gitárhangzás is, amivel a Spirit Caravan nevű trióját irányítja. Ezzel a zenekarával az ezredforduló környékén készített egy nagyon erős, majd egy közepesebb lemezt az akkoriban épp drog- és alkoholfüggőségéből kigyógyulni igyekvő, az undergroundban máris legendastátuszt élvező zenész, de a zenekar hamar szétesett, Wino pedig ment tovább a maga útján. Neki végeredményben mindegy volt, hogy kikkel és milyen név alatt játszik, hiszen a számára már 20-25 éve komoly elismerést hozó megszólalás leglényege úgyis mindig ott volt a széjjelvarrt kezében.
De azért jó, hogy a Spirit Caravan visszatért. Talán az ő repertoárjuk a legváltozatosabb a Wino-életműben: a gitáros-énekes főalak itt aztán végképp világosan hallani engedi, hogy egy alapító atyának mindig csakis önmaga diktál. A hajó teraszán a lomha, keserédes, általa is készre formált doom metálból olykor punkos pörgésre váltott, majd elkanyarodott egy sötét, de eleven funkmutánsig, amire még Sly Stone is nagyot bólintott volna a 70-es években. Henry Vasquez, a mostani turnéra beugró dobos ezeket a játékosabb részeket a kelleténél kissé merevebb ritmusokkal támasztotta alá, amikor viszont aprítani kellett, akkor a drezdai szőnyegbombázókéhoz közelítő modorban esett neki a - szüntelenül a kettépattanás határáig csépelt - cintányéroknak. De még ez a nagyon hangos, nagyon vaskos megszólalás sem tudta elfedni, hogy milyen sok szépséges, a több száz éves balladák atmoszféráját felidéző, időtlen és szívbemarkoló dalt hozott össze ez a zenekar. Sok ezer zenész emeli ma magasra a doom zászlaját, de a Lost Sun Dance-nél vagy a Jug Fulla Sunnál jobbat egyikük sem írt.
A38 hajó, július 1.
