KÖNYVMELLÉKLET - visszhang

Leena Lehtolainen: Egyszer úgyis meg kell halni

  • - greff -
  • 2014. július 12.

Könyv

Espoóra rászállt az ősz, hullanak a levelek, az Oltalmaz-lakban a monoklik zöldesebbre váltanak a nők arcán. Első szintjén a finn írónő könyve a dühbeteg, iszákos, korlátolt, mihaszna, javíthatatlan férfiak által eltört női állkapcsok, bordák és orrok regénye, és ezen a terepen a szerző derekasan elvégzi a munkáját. Tudja, amit egy valamirevaló lektűrszerzőnek tudnia kell: nagyon gyors, nagyon pontos és nagyon hihető - regénye a bántalmazott nők életlehetőségeit felvázolni szándékozó munkaként erős és kegyetlenül szomorú olvasmány.

Egészen addig, amíg a szerző rá nem kényszeríti magát arra, hogy valamiképpen igazi krimit farigcsáljon a realista rémálomból. Lehtolainen az önkényes igazságosztást hozza játékba - azt a fajtáját, amikor az olvasónak ideig-óráig át kellene sodródnia a bűnelkövető oldalára. Ezzel a fogással a műfaj igazi ászai mintegy észrevétlenül képesek a legsötétebb erdőkbe csalni a befogadót, Lehtolainen azonban nem ekkora kaliber: megértjük ugyan (hiszen a szánkba van rágva), hogy hőse miért követ el törvénytelenségeket, csak éppen nem tartunk vele az úton, mert a szerző képtelen a személyiség és a tettek párosát egyszerre hihetőnek ábrázolni. És ezt maga is pontosan érzi, hiszen a végén egy vérbeli filmes közhelyfordulattal visszamenőleg kísérli meg extramotivációval alátámasztani az ingatag építményt. Mindazonáltal a számunkra álomszerűnek tűnő, de a családon belüli erőszak vírusát legyőzni szintúgy képtelen északi ország kudarcának felvillantása így is emlékezetes marad.

Fordította: G. Bogár Edit. Animus, 2014, 272 oldal, 3290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.