Espoóra rászállt az ősz, hullanak a levelek, az Oltalmaz-lakban a monoklik zöldesebbre váltanak a nők arcán. Első szintjén a finn írónő könyve a dühbeteg, iszákos, korlátolt, mihaszna, javíthatatlan férfiak által eltört női állkapcsok, bordák és orrok regénye, és ezen a terepen a szerző derekasan elvégzi a munkáját. Tudja, amit egy valamirevaló lektűrszerzőnek tudnia kell: nagyon gyors, nagyon pontos és nagyon hihető - regénye a bántalmazott nők életlehetőségeit felvázolni szándékozó munkaként erős és kegyetlenül szomorú olvasmány.
Egészen addig, amíg a szerző rá nem kényszeríti magát arra, hogy valamiképpen igazi krimit farigcsáljon a realista rémálomból. Lehtolainen az önkényes igazságosztást hozza játékba - azt a fajtáját, amikor az olvasónak ideig-óráig át kellene sodródnia a bűnelkövető oldalára. Ezzel a fogással a műfaj igazi ászai mintegy észrevétlenül képesek a legsötétebb erdőkbe csalni a befogadót, Lehtolainen azonban nem ekkora kaliber: megértjük ugyan (hiszen a szánkba van rágva), hogy hőse miért követ el törvénytelenségeket, csak éppen nem tartunk vele az úton, mert a szerző képtelen a személyiség és a tettek párosát egyszerre hihetőnek ábrázolni. És ezt maga is pontosan érzi, hiszen a végén egy vérbeli filmes közhelyfordulattal visszamenőleg kísérli meg extramotivációval alátámasztani az ingatag építményt. Mindazonáltal a számunkra álomszerűnek tűnő, de a családon belüli erőszak vírusát legyőzni szintúgy képtelen északi ország kudarcának felvillantása így is emlékezetes marad.
Fordította: G. Bogár Edit. Animus, 2014, 272 oldal, 3290 Ft
