Lemez

Fehér mágusok – Mutation: Error 500

  • - greff -
  • 2014. február 16.

Zene

Azokban a különösen intim élethelyzetekben, amelyekben az extrém metál általában szóba kerül, a legtöbben még ma is a Forma-1-es tempókra és a fülsértő ordibálásra (hörgésre, károgásra, ugatásra vagy visításra) asszociálnak, pedig ezek az elemek már igen rég barátságosan belesimultak a zenefogyasztók mindennapi zajkörnyezetébe.

Üdvözlendően bőszítővé még ma is kiképezheti magát egy zenekar ezekkel, valóban zavarba ejtővé azonban már aligha. A tízmillió forintos kérdés itt persze az, hogy vajon hogyan lehet valaki igazán radikális egy olyan korban és műfajban, amelyben minden határt kitoltak már a fizikailag lehetséges legvégsőkig. Kívülállóknak ilyenkor talán jobb esélye van komolyat gurítani, és valószínűleg ez vitte rá Gingert, a brit (félig mainstream) rockzene egyik legmegbízhatóbb slágergyárosát is arra, hogy próbára tegye magát ebben a sajátjánál jóval vérmesebb zsánerben.

Ginger és társai (többnyire inkább rock-, mint metálzenészek, bár a basszusgitárt történetesen Shane Embury, a Napalm Death oszlopa terrorizálja) a kiszámíthatatlanságot választották lemezük legfőbb szervezőeleméül: punkból noise-ba váltanak, majd rögvest tovább black metalba, amit melodikus dallamtöredék követ, melyet a Dillinger Escape Plan véres és komplex hardcore-ja taszít odébb, ami japán eredetű elektronikus zajba fordul, közben pedig (két számban is) a permanensen brikettrészegnek hangzó Mark E. Smith kajabálja nonszensz mondatroncsait. Az Error 500 újszerűsége és radikalitása viszont nem a stílusok varratmentes összeillesztéséből fakad, hanem sokkal inkább abból, hogy mindezt karneváli hangulatban, teljesen szabad, szellemiségében már-már free jazzes, improvizatívnak ható módon, lelkesen, és, mondjuk ki, boldogan vezetik elő a veterán zenészek. A Mutation voltaképp hasonló dolgot visz véghez, mint a tavalyi év egyik legnagyobb kritikai sikerét learató Deafheaven, amely magához ölelte az élet törékeny szépségét, és bevezette a black metalba a ragyogó nyári napsütést. Az Error 500-en sem hallunk mást, mint hogy az eredetileg sötét, agresszív, hideg, gyűlölettel és keserűséggel teli zenék az életöröm vegytiszta, hófehér, kristályosan csillogó hangjaivá formálódnak át, s ezzel mintegy ablak nyílik hirtelen egy lehetséges, párhuzamos valóságra. Olyanra, ahol úgy zúznak a zenészek minden egyes másodpercben, mintha valóban az univerzum sorsa múlna rajtuk.

Ipecac, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.