Nem véletlenül: a korábban már az álmodozós-magányos Galaxie 500-ben is varázsoló Dean Wareham zenekara szolgai másolás helyett egyfajta logikus továbbgondolásban utazott, olyan elegáns és finom dalokkal, amelyekben a visszafogott éneket és a szövegek száraz iróniáját szokatlanul gondolat- és érzelemgazdag gitárbetétek ellensúlyozták.
A Luna feloszlása óta eltelt szűk évtizedben Wareham a feleségével, Britta Phillipsszel vett fel meglehetős duettlemezeket, valamint írt egy kiváló memoárt, idén pedig elkészítette élete első szólóalbumát, amelyen a mindig is koravénnek tetsző szerző most, 50 évesen - mintegy utolérve önmagát - végképp felnőtt verzióját prezentálhatja alaposan feltárt univerzumának. A kilencszámos, balladák és higgadt középtempóra ültetett gitárpopszámok között ringatózó lemez akár a Luna nyolcadik albuma is lehetne, jelentős különbség azonban, hogy a burjánzó gitárszólók helyét a legtöbb számban pasztellszínű szintetizátorhullámok vették át, amelyek sikeresen megerősítik a negatív fordulatokat is felettébb higgadtan, de mégsem fagyos szívvel rögzítő szövegek által közvetített hangulatot. Wareham lemeze markáns, okos munka: erős ajánlat azok számára, akik nem ragaszkodnak már a váratlan csodákhoz.
Double Feature, 2014
