Titanic

A banda neve: Halál

  • - greff -
  • 2014. május 3.

Film

A londoni punk harsány volt, a New York-i artisztikus, az viszont közös volt bennük, hogy a rock and roll leglényegéhez egyiknek sem sikerült annyira közel férkőznie, mint a közvetlen előfutároknak.

A protopunk zenekarok Chuck Berry, a Kinks és a garázszenekarok találmányaihoz a korszak minden lángoló dühét és világmozdító energiáját hozzátoldották, miközben igyekeztek csakis a leglényegesebb elemekre szorítkozni. Volt, akit a dzsessz is inspirált (mint a Stoogest) és/vagy a radikális politika (mint az MC5-ot), és hosszú ideig úgy tűnt, hogy az egységes mozgalommá sohasem fejlődött hullám kizárólag fehér tizen-huszonévesek különös játéka. Aztán a 2000-es évek végén felszínre bukkant a zenekar, amelyet Deathnek hívtak.

Az afroamerikai Hackeny testvérek által 1971-ben alapított trió a protopunk legfőbb központjának tekinthető Detroitban igencsak előremutató dalokat játszott, ám ettől még kár úgy tenni a róluk szóló dokumentumfilmben, mintha ők lettek volna az egyetlen figurák a városban, akik már a punkkorszak előtt punkot nyomtak. A Death érdemeit nem kisebbíti, hogy nem volt társtalan, hiszen a zenekar erős, hatalmas hittel mozgatott számokat írt, felismerhető hanggal, máig érvényesen. Aztán mégsem lett belőlük semmi. 35 évvel később azonban...

Ennél nagyobb történetre pedig egyetlen filmnek sincs szüksége. Sixto Rodriguez nagyon hasonló sztoriját a Searching For Sugar Man révén az egész világ megismerhette - A banda neve: Halál szűkebb körnek szól, de szemernyivel sem kevésbé szívszorító és felemelő kaland.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.