Hogy egy több mint fél évszázada kieszelt szuperhős töretlen népszerűsége miről árulkodik azon túl, hogy megerősíti az emberi faj csigalassú evolúciójára vonatkozó teóriákat, felettébb jó kérdés, de talán mindössze arról, hogy Stan Lee kék-piros figurájának csillapíthatatlanul eksztatikus tevékenykedése semmilyen korban nem veszít a vonzerejéből. Napjaink halálos komolysággal hörgő Batmanje és lelkibeteg Vasembere mellett pedig különösen vonzó választás lehet az önfeledt hálóhintázás. Mindez persze csak az akciójelenetekre igaz, amelyek Marc Webb második Pók-filmjében egytől egyig kimerítik a pazar látványosság kritériumait, és ez, valamint annak a ténye, hogy igen szépen sikerült megvalósítani a Pókember-mitológia egyik kulcsmozzanatát (azt, amelynek Gwen Stacy a nagy alakja), tulajdonképpen elégségesnek tekinthető ahhoz, hogy a zsáner feltétlen híveit azonnali jegyvásárlásra szólítsuk fel.
Mindenki mást azonban jóval nehezebb volna meggyőzni. Webb kegyetlenül hosszúra nyújtja a fabulát - részben egy kamaszos szerelmi drámával, ami még úgy is tökéletesen érdektelen, hogy Emma Stone, Hollywood tehetséges cukorfalatja hibátlanul hozza Gwen Stacyt, részben pedig a szuperemberek tömegesítésével, amit nyugodtan nevezhetünk Bosszúállók-szindrómának. Megkapjuk Mr. Freeze és Palpatine szenátor hupikék keverékét, Elektrót, aztán a mindig ász Zöld Manót, és a végén még egy Rinó nevű orosz balféket is, de a mesét mégsem ők vagy a rendező, hanem csakis a szuperfejlett technika képes többé-kevésbé egyben tartani.
Forgalmazza az InterCom
alá
