Az arcukon vagy a gesztusaikon sem feltétlenül látszik, hogy mindannyian voltak már súlyos heroin- vagy xanaxfüggők, és hogy csúnyán végigvert rajtuk a Katrina-hurrikán, olyannyira, hogy a fosztogatók és az árvíz elől nyomorúságos lakókocsiparkokba kényszerültek - leszámítva Mike Williamst, az énekest, aki drogbirtoklás miatt közelebbről is megismerkedhetett a louisianai börtönviszonyokkal. Ám ő legalább még mindig itt van, míg a zenekar legfittebbnek tűnő tagja, a dobos Joey LaCaze néhány héttel a budapesti EHG-koncert után meghalt, mert asztmás tüdeje nem bírta tovább.
Ötödik lemezükben mindez vastagon benne van. Persze hasonló tapasztalatok mozgatták a zenekart már húsz éve, az első két lemez idején is, amikor a belassult metál és a hardcore egyesítésével kikövezték az utat egy új underground alműfaj, a ma is virágzó sludge előtt. Az Eyehategod azóta nem sokat változott, de ma is egyedi jelenség. Mert bár a művészete a szenvedésre épül, improvizatívnak ható, öntörvényű zenéjében szemernyi magamutogatás vagy hatásvadász húzás sincsen: legyenek bármilyen csúfak is ezek, az Eyehategod nem játszik sötét számokat. Annak a túlélőnek az ihletett zenéjét írják inkább, aki csak azért is talpra áll, és menetel tovább mindaddig, míg egy napon aztán végleg lekaszálják.
Housecore, 2014
