Lemez

Eyehategod: Eyehategod

  • - greff -
  • 2014. július 5.

Zene

A hírhedt New Orleans-i zenekar csak egyszer, tavaly, a tagjai viszont az ilyen-olyan projektjeikkel többször is jártak már Magyarországon, így aztán mi is tudhatjuk, hogy a mélynövésű déli metálzenészek a színpadon kívül szokatlanul barátságos emberek.

Az arcukon vagy a gesztusaikon sem feltétlenül látszik, hogy mindannyian voltak már súlyos heroin- vagy xanaxfüggők, és hogy csúnyán végigvert rajtuk a Katrina-hurrikán, olyannyira, hogy a fosztogatók és az árvíz elől nyomorúságos lakókocsiparkokba kényszerültek - leszámítva Mike Williamst, az énekest, aki drogbirtoklás miatt közelebbről is megismerkedhetett a louisianai börtönviszonyokkal. Ám ő legalább még mindig itt van, míg a zenekar legfittebbnek tűnő tagja, a dobos Joey LaCaze néhány héttel a budapesti EHG-koncert után meghalt, mert asztmás tüdeje nem bírta tovább.

Ötödik lemezükben mindez vastagon benne van. Persze hasonló tapasztalatok mozgatták a zenekart már húsz éve, az első két lemez idején is, amikor a belassult metál és a hardcore egyesítésével kikövezték az utat egy új underground alműfaj, a ma is virágzó sludge előtt. Az Eyehategod azóta nem sokat változott, de ma is egyedi jelenség. Mert bár a művészete a szenvedésre épül, improvizatívnak ható, öntörvényű zenéjében szemernyi magamutogatás vagy hatásvadász húzás sincsen: legyenek bármilyen csúfak is ezek, az Eyehategod nem játszik sötét számokat. Annak a túlélőnek az ihletett zenéjét írják inkább, aki csak azért is talpra áll, és menetel tovább mindaddig, míg egy napon aztán végleg lekaszálják.

Housecore, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.