Lemez

Bonnie "Prince" Billy: Bonnie "Prince" Billy

  • - greff -
  • 2014. február 28.

Zene

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.

Az alt-country legjobbjai egy levegővétellel beszélnek hitről, halálról és tűzről, búcsúról és hazatalálásról, földi erőszakról és égi menedékekről, és most már jól látszik, hogy ez a fél lábbal az amerikai tradícióra, a másikkal pedig az underground rockzene valamely szigetére támaszkodó műfaj túlságosan is sűrűnek és nyugtalanítónak bizonyult ahhoz, hogy behajózhasson valahogy az igazán széles csatornákra.

A meghatározó figurákat ez persze a legkevésbé sem billenti ki. Így legalább még mélyebbre fúrhatnak, mint Oldham is, aki 2011-es lemezén, a Wolfroy Goes To Townon a legkomorabb végletekig tolta ki ennek a zenének a határait. A kivételesen társak nélkül megírt, rögzített és kiadott új albuma nem ennyire kimerítő élmény, de a melankóliája ennek is tömény. Magányos, lámpaoltás utáni, rövidre fogott balladák követik egymást rajta, amelyek a végletes csupaszság és a furcsa humor ellenére sem veszítenek semmit lefegyverző szépségükből.

Palace, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.