Az alt-country legjobbjai egy levegővétellel beszélnek hitről, halálról és tűzről, búcsúról és hazatalálásról, földi erőszakról és égi menedékekről, és most már jól látszik, hogy ez a fél lábbal az amerikai tradícióra, a másikkal pedig az underground rockzene valamely szigetére támaszkodó műfaj túlságosan is sűrűnek és nyugtalanítónak bizonyult ahhoz, hogy behajózhasson valahogy az igazán széles csatornákra.
A meghatározó figurákat ez persze a legkevésbé sem billenti ki. Így legalább még mélyebbre fúrhatnak, mint Oldham is, aki 2011-es lemezén, a Wolfroy Goes To Townon a legkomorabb végletekig tolta ki ennek a zenének a határait. A kivételesen társak nélkül megírt, rögzített és kiadott új albuma nem ennyire kimerítő élmény, de a melankóliája ennek is tömény. Magányos, lámpaoltás utáni, rövidre fogott balladák követik egymást rajta, amelyek a végletes csupaszság és a furcsa humor ellenére sem veszítenek semmit lefegyverző szépségükből.
Palace, 2013
