Tóth Benedek

A vitorlázás focivébéje: ezzel a szlogennel zajlott az elmúlt hetekben Gran Canarián a sportág első hivatalos csapat-világbajnoksága. Nem valamelyik tengeri vitorlázó nagyhatalom diadalmaskodott, hanem tizenhárom magyar legény a Balatonról.

A nagyüzemi méretű orvhalászat a 70-es évek végén kezdődött a Balaton nyugati végén, a Keszthelyi- és a Szigligeti-öböl vizein. Az elkövetők körét szenvedélyes hobbisták és iparszerű halszarkák alkották, de egy fekete Volga, számos halőr, vízirendőr, hivatásos halász és a halfogás Mozartja is feltűnik a történetben.

Az is jó nekünk, hogy régen volt ennyire sűrű a mezőny, rengeteg a döntetlen és az egy-két gólos különbségű győzelem, bárki bárkit megverhet, ilyenkor a koncentrált védekezés és a pszichikai felkészítés nagyon sokat számíthat.

Azt hiszem, erre igazán most senki sem számított. A magyar jégkorong-válogatott idén visszafogottabb bizakodással vágott neki a divízió 1-es világbajnokságnak, mint az elmúlt öt-nyolc évben bármikor. Az 1998-as C csoport-győzelem óta folyamatosan erről beszéltünk, házigazdák is voltunk jó párszor, játszottunk remek meccseket, a Pannon Kupákon és barátságos meccseken el-elkaptunk nálunk magasabban jegyzett csapatokat a szlovákoktól a svédekig, de már annyiszor buktunk el a siker kapujában, hogy kezdtünk belenyugodni: az A csoport ezúttal is álom marad.

A pénteki héthúszas szántódi kompon szinte csak vitorlázók vannak: a Nemere II legénysége a Krajcár taktikusával és a leg-ismertebb vitorlakészítővel beszéli meg az esélyeket, mi csendben hümmögünk.

A dolog, vélné a Balkán dolgaiban járatlan nézõ, ártatlanabbul már nem is indulhatna. Filmünk bolgár alkotója - aki egyébiránt Belgrádban végezte a fõiskolát, és a dokumentumfilmezés nagy mesterének, Zelimir Zilniknek a tanítványa - egy isztambuli kocsmában kapcsolódik éppen kifelé, vegyes társaságban. De a balkáni kocsmákban kezdõdõ történetek ritkán érnek jó véget.

Mindig is irigyeltem õket a hoki miatt: még a leglepukkantabb középszlovák vagy felvidéki kisvárosban is van legalább egy nyitott jégpálya, válogatottjuk három éve világbajnok lett, zseniális játékosok tucatját adják az NHL-nek. Van egy sportjuk, ami az övék, komoly presztízsû, férfias, látványos, ráadásul érthetõ és laikus számára is követhetõ (szemben a mi vízilabdánkkal).

Öt arany még kudarc, tíz arany már bravúr. Az istenek ajándékát már rég aranyakban, érmekben, pontokban méri a világ. A magyar olimpiai csapattal szembeni elvárások évtizedek óta változatlanok: 6-8 arany, legalább 20 érem, 10-15. hely a nemzetek közötti nem hivatalos ponttáblázaton. Ez utóbbit mindenki a saját szempontjai szerint nézi: az amerikaiak azt, hogy elsõk-e, az oroszok azt, hogy elsõk-e (legalább az utódállamokkal együtt számolva), a franciák azt, hogy megelõzik-e a briteket, mi azt, hogy megelõzzük-e a románokat, az osztrákok meg azt, hogy egyáltalán rajta vannak-e.

Bõ három hete azt jósoltuk: az Eb-t Franciaország, Csehország vagy valaki más nyeri. Telibe trafáltunk, a teljesen esélytelen Görögország a döntõben a házigazda Portugáliát 1-0-ra verve, általános elképedésre megnyerte a trófeát.

Páros év, tehát foci a nyárelõn: olimpiai év, tehát Európa-bajnokság. Ráadásul Dél-Európában, ahol rajongásig imádják a futballt.

Sportnak azért nem nevezném - mondja egy tapasztalt hajdani válogatott, az egyik rivális kormányosa, ami valószínűleg igaz, de nem fontos.

Akorai nyolcvanas években iskolánk, a keszthelyi Vajda János Gimnázium időről időre összemérte erejét különböző sportágakban a helyi vendéglátó-ipari szakközépiskola (vszk) csapatával. Rögbimérkőzésre egyetlenegyszer került sor, bíró és szabályok nélkül, a vszk füves focipályáján, amit (elsősorban Sárközi Pisti kivételes futógyorsaságának köszönhetően) végül megnyertünk ugyan, de nem áldozatok nélkül: Barlangász egy tolongásban, amit akkor még nem tudtunk, hogy így hívnak, lábát törte, Misszouri Jenő, dacára a meze alá tömött lengyel törülközőknek, kificamította a vállát, Stefinek pedig, miután egy vehemens cukrásztanuló nekilökte a kapufának, szétnyílt a homloka. Aztán kis anyázás, a végén férfiasan kezet ráztunk, rá két hétre kosárlabdában csúnyán lebuciztunk. Azóta is így képzeljük a rögbimeccseket.