Az első meglepetés az indulás előtti skipper- (hajóvezető-) értekezleten ér: a tavalyihoz képest feleannyian indulnak, két kategóriában (Elan 45, Bavaria 40) kilenc hajó vesz részt az idénynyitó navigációs túraversenyen, ami jelentős visszaesés. Az ok hamarosan kiderül: jó magyar szokás szerint a konkurensek rászerveztek az eseményre, így egy időben három különböző regatta is zajlik ugyanazon a középdalmát területen. A három verseny persze kiadhatna egy igazán szép mezőnyt, és valószínűleg a szervezők sem járnának rosszabbul, de hát ahhoz ugye némi összefogás és a közös érdekek felismerése kellene. Sebaj, a tájékoztatón megtudhatjuk, mindnyájan hősök vagyunk, azonkívül Magyarország topvitorlázói, akik magától értetődően hódítják majd meg a tengert.
A Dinári-hegység átkelésekor tapasztalt félméteres hóhoz képest nem várt, gyönyörű idő és megfelelő hajók várnak minket szombat délelőtt a zadari kikötőben: a nekünk kisorsolt, ARO nevű Elan 45-ösnek ez lesz az első útja, állapotára és felszereltségére tehát nem hivatkozhatunk (illetve dehogynem: a hajók közötti érthetetlen különbségek az egész verseny folyamán hálás témát adnak a versenyzőknek). A verseny vasárnap indul, az első cél Vodice, mintegy 40 mérföldnyire (1 mérföld = 1852 m), másnap irány Vis, a szárazföldtől az egyik legtávolabb fekvő sziget. Kedd déltől a leghosszabb etap, az éjszakai navigációs jártasságot próbára tevő Vis-Rogoznica táv, végül csütörtökön Zadarba érkezik a mezőny. A pénteki, abszolút sorrendet eldöntő rájátszásba a két kategóriagyőztes és második helyezett kerül.
A versenyzők méregetik a hajókat, ismerkednek: ki hány karton sört hozott, milyen röviditalokkal készül. Korábban Barabás Évától Albert Györgyiig, Zelinka Ildikótól Koós Jánosig jó néhány híresség megfordult itt: most nem találkozunk velük, talán a másik versenyen vannak, talán a tavalyi zimankó riasztotta el őket, így ezen a versenyen a kicsit megereszkedett, kopaszodó, bajuszos magyar a tipikus résztvevő, aki napjait körbekínált ágyas pálinkával kezdi, és szivarral kísért whiskyvel fejezi be.
A szombat délutáni szabadedzésen ragyogó szélben próbáljuk ki a hajót, állítgatunk, spinakkert húzunk, minden a legnagyobb rendben. A másnapi rajt is jól sikerül: napsütésben, bő hátszélben a mezőny előtt vitorlázva, elégedetten nézzük a hátunk mögött dagadó vitorlákat. Voltaképp mindannyian ezért a látványért és élményért jöttünk. Sajnos vezető helyünket hamar elveszítjük, ugyanis Koponya, aki ezen a versenyen a navigátori teendőket vállalta, elnézi az egyetlen ellenőrző pontot, így rossz irányból kerülünk egy szigetet, s mire észrevesszük és visszafordulunk, már behozhatatlan a lemaradásunk. Koponya egyébként negyvenéves és rendszergazda, napi három doboz piros Symphoniával, de tiszta a lelkiismerete: a trafikban kiválogatják neki a dobozokat, nem szív korai halált és impotenciát jövendölő felirattal ellátott cigarettát, csak a terhes anyák magzataira leselkedő és a bőr korai öregedésének veszélyeire figyelmeztető dobozokat kap. Az etap végén három perccel kapunk ki az első helyezettől, és ötven másodperccel a másodiktól: ezt hozhattuk volna. Koponya lelkifurdalással küzd, amireaz esti nyitóvacsorán a hagyományos szorongásoldó megoldást választja, nem is sikerül éjjel betalálnia a hajóra vezető keskeny pallón, a 15 fokos tenger viszont felfrissíti. Nyugodtan úszkálhat, az újabb rajt csúszik a vacsoráról hazafelé tartó két versenyzőtársunk miatt. A részletek homályosak. Honfitársaink állítják, békés sétájuk közben megdobálták őket, miközben hölgytársaságukra olyan kijelentéseket tettek, hogy azt nem hagyhatták szó nélkül, míg a horvátok változata szerint egy részeg társaság az errefelé nem túl barátságosan hangzó "Viva Szerbia" üdvözléssel kért útbaigazítást. A rendőrőrsön eltöltött délelőtt után a második futam este nyolcig tart: a változatosság kedvéért ezúttal másfél méterrel szorulunk a harmadik helyre, 80 km-es út után.
Az éjszakai futam több mint egynaposra sikeredik: a Solta és Brac- szigetek közötti átjáróban a szélcsend összehozza az egész mezőnyt, háromórás idegőrlő ácsorgás után, viszonylag jó pozícióban kapunk új erőre - a napot a második helyen zárjuk. Csapatunk, ha nem is szedett-vedett, mindenesetre színesebb képet mutat az átlagosnál: nyolcunk közül hatan gyakorlott vitorlázók, kormányosunk félprofinak mondható, és ha különböző okok miatt nem töltené a verseny kétharmadát a kabinjában békésen szundikálva, akár komoly eredményt is elérhetnénk. Kapitányunk fogorvos, de van köztünk kamionsofőr, vendéglátós, menedzser és ügyvéd is, ő az egyetlen bevallottan outsider. Büntetőügyvédi praxisa mellett, részben annak folyományaként, néha bokszmenedzseri teendőket is ellát, kritikus időszakban vidám perceket okoz például azzal a történetével, melyben a félanalfabéta, Góman nevű szekszárdi roma gyereket ecquadori bajnokként adta el egy milánói gálára, aki a MR. GOMEZ feliratot szorongató helyi promoterrel csak a gépe érkezése után jó három órával, a teljes reptéri váró kiürülésekor tudott találkozni.
Az utolsó napra megmarad az esélyünk, hogy a második helyet megcsípve részt vegyünk a rájátszásban. A rajt után kiváló helyen vitorlázva, több mérfölddel vezetünk riválisunk előtt, ám a gyengülő szélben szomorúan nézzük, hogy húz el mellettünk szemmel láthatóan könnyebb, gyorsabb és élesebb hajóján a nagy ellenfél.
A záróparti kedélyes hangulatban zajlik, igazi amatőr rendezvényhez méltóan minden résztvevő kap valamit, mi a kategória bronzérmével és egy művészi fényképpel leszünk gazdagabbak, valamint a minden résztvevőnek járó, 270 tengeri mérföld megtételét igazoló oklevéllel és a verseny kissé talányos jelmondatával - To sail nice danger - ellátott pólóval.
