Azt hiszem, erre igazán most senki sem számított. A magyar jégkorong-válogatott idén visszafogottabb bizakodással vágott neki a divízió 1-es világbajnokságnak, mint az elmúlt öt-nyolc évben bármikor. Az 1998-as C csoport-győzelem óta folyamatosan erről beszéltünk, házigazdák is voltunk jó párszor, játszottunk remek meccseket, a Pannon Kupákon és barátságos meccseken el-elkaptunk nálunk magasabban jegyzett csapatokat a szlovákoktól a svédekig, de már annyiszor buktunk el a siker kapujában, hogy kezdtünk belenyugodni: az A csoport ezúttal is álom marad.
Ráadásul ezúttal mintha több érv szólt volna a feljutás ellen: a vb-t Japánban rendezték, ahol a házigazdák legalábbis nem rosszabbak nálunk, és még náluk is nehezebb ellenfélnek ígérkezett az ukrán válogatott, amely nyolc év után esett ki tavaly az A csoportból. Sőt, hosszú évek után idén néhány felhő is megjelent az amúgy példamutatóan menedzselt és irányított hazai jégkorong egén: óvások, érdektelenségbe fulladt hazai alapszakasz, és mintha az Alba Volánnak is meghaladta volna az erejét az osztrák liga, ahol idén először indult. A kiesés persze szóba se került: ennél már évek óta erősebbek vagyunk (tavaly például másodikak lettünk Szlovéniában a házigazdák mögött), itt sem gondolt senki harmadik helynél rosszabbra.
A japánok elleni meccsig jobbra sem. Az első meccsen az észtek ellen egy nyögvenyelős harmad után viszonylag simán nyertünk, a másodikon a litvánok ellen pedig gond nélkül. Õk egyébként most tartanak nagyjából ott, ahol mi tizenöt éve: három fedett és két nyitott csarnokkal, félamatőr játékosokkal pilinckáznak a divízió 1 és 2 között. A harmadik meccset pedig aki látta, sose felejti el: három emblematikus játékosunk, Ladányi, Palkovics és Ocskay góljaival - őket már négy éve megénekeltük a fehérvári, Kanada ellen 5-4-re elveszített meccs után - vezettünk, amikor az amúgy sem lassú japán csapat még nagyobb sebességre kapcsolt, és egy gólra felzárkózott. A levegőben lógott az egyenlítés, ami két perccel a vége előtt be is következett: legalábbis a jelen lévő háromezer ember így látta, két ember kivételével. Ez a két ember viszont a gólbíró és a mérkőzés játékvezetője volt, és mivel a jégkorong szabályai a divízió 1-ben nem engedélyezik videobíró alkalmazását, hiába is lett volna lehetőség visszanézni a vitatott szituációt, a döntést nem lehetett megmásítani.
De ami ezután történt, az egészen felemelő volt. A japánok zokszó nélkül vették tudomásul a számukra végzetes tévedést, a meccs végén pedig gratuláltak a jobbik csapatnak, a magyarok sem nem kevélykedtek, sem nem hivatkoztak megérdemelt szerencsére, a kommentátorok (Máté Pál és Spiller István) pedig ebben az érzelmileg túlfűtött helyzetben is higgadt és pontos szavakkal jelezték: nem így szerettünk volna nyerni, sajnáljuk, de ez a csapat érdemeit semmivel sem csökkenti.
A horvátokat pénteken visszafogott játékkal, a szombatra tartalékolva simán vertük 3-0-ra, az ukránok elleni meccset pedig valószínűleg mindenki látta, annak eseményeit nem szükséges felidézni. Annyit mindenképp el kell mondani, hogy a gólok egytől egyig remekbe szabottak voltak, Vas János bal felső sarkos lövésére, Palkovics négy ember közötti szólója utáni csuklómozdulatára, Peterdi kapufás góljára és az utolsó, emberhátrányban ütött Vas Márton-bombára a sportág legnagyobbjai is büszkék lehetnének - az is igaz, hogy Szemencsenko vízszintes testhelyzetből bekanalazott gólja semmivel sem maradt el tőlük.
A torna legjobb játékosa az élete formáját futó Palkovics Krisztián volt. Játéka leginkább a brazil focistákéra emlékeztet, illetve arra a leginkább náluk tapasztalható megmagyarázhatatlan képességre, amit az egész világ csodál: Palkovics egyszerre, egyazon pillanatban tud lassan-komótosan és szélsebesen is játszani; ami akkurátus, nyugodt és kiszámítható tempónak tűnik nála, az valójában követhetetlen improvizáció. Azok a régi szovjet hokirajzfilmek jutnak az ember eszébe (Sajbu! Sajbu!), ahol a játékosok egy pillanatra megnyúlva kimerevednek a kezdőkörben, hogy aztán egy pillanat alatt az ellenfél kapuja előtt teremjenek.
De végül mindenki azt hozta, amit várni lehetett, sőt annál is többet. Szuper Levente 92 százalék fölött védett, ami klasszisteljesítmény, cseréje, a horvátok ellen védő Hetényi példátlan módon shotouttal (kapott gól nélkül) tudta le világbajnoki debütálását, a húzóemberek húztak, a zongoracipelők zongorát cipeltek, a védők védekeztek, a harmadik-negyedik sor pedig nemcsak hogy kihúzta kapott gól nélkül, ami általában az elvárás a harmadik-negyedik sorokkal szemben, hanem gólokat is lőtt. Pat Cortina edző tényleg érthet a szakmájához, úgy nyerte meg a magyar válogatott a világbajnokságot, hogy az öt meccs alapján mindenki láthatta: kétségtelenül a legfelkészültebb, legegységesebb, a meccsek hajráját is legjobban bíró csapat megérdemelt diadala volt ez.
Jövőre Svájcban - elmondani is nagyszerű - Kanada, Oroszország, Csehország lesz az ellenfél, a nagyrészt 74-75-ös generáció tagjai valószínűleg sportkarrierjük méltó megkoronázásaként, de szakértők szerint semmiképp sem eleve kiesésre ítélve lépnek jégre.
Kangyal Balázs csapatkapitány azt nyilatkozta: ezzel a sikerrel bizonyos, hogy pályafutásával kapcsolatban semmiféle hiányérzete nem lesz.
Nekünk sincs.
