Az egyik első nagymenő orvhalász a korai 80-as években A. volt, a Keszthelyen és környékén közismert tetőfedő, aki jól fizető szakmája mellett szenvedélyesen horgászott. Szakmaváltását több tényező szerencsés együttállásának köszönhette. Miután máig talányos okból a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kapta meg a feladatot, hogy folyamatos vizsgálatokkal figyelje a térség limnológiai viszonyainak alakulását, az egyetem a heti mintavételi feladatokkal a vizet kiválóan ismerő A.-t bízta meg. A. pedig a heti víz-, hínár-, iszap- és nádminták mellett a halállományból is rendszeresen merített. Az egyetem hivatalos tudományos munkatársaként a rendelkezésére bocsátott motorcsónakkal és hálóval legálisan mérhette fel a legjobb halfogó helyeket. A bőséges zsákmányból aztán mindig jutott a megfelelő helyekre is. A megyei pártbizottság első titkára, K. elvtárs ugyanúgy szerette a friss fogast, mint a megyei rendőrfőkapitányság akkori egyik vezetője, H., aki később keszthelyi főrendőrként a leglelkesebb társa lett A.-nak a „mintavételek” alkalmával.
A Zala folyó és a Kis-Balaton 1970-es években megkezdett újraszabályozása növelte a vízfelületet és a halállományt, a Balatoni Halászati Vállalat kapacitása pedig véges volt – lehalászható hal tehát volt bőven. A következő években a felfutó turizmus mellett a vendéglátás szinte korlátlan felvevőpiaca lett a tó nemes halainak. A vitorlás hajók szaporodása kevésbé feltűnővé, a minőségi felszerelések elterjedése hatékonyabbá tette a korábban inkább hobbiként űzött orvhorgászatot, a benne rejlő üzleti lehetőséget pedig jó néhányan felismerték. A Nyugaton vásárolt hálókat a tapasztalatlan fináncokkal könnyűszerrel el lehetett úgy vámoltatni, mint a seregélyek elleni védőeszközt a szőlőbe, s így a megfelelő arzenál birtokában, meg az erélytelen szankciók, a hivatalok és hatóságok félrenézése vagy épp cinkos támogatása mellett indulhatott is a tó lerablása. Alkalmanként akár több százezer forintot is meg lehetett keresni az orvhorgászattal, ami A.-n kívül is többeket rossz útra csábított (A 80-as években 600–1000 forint körül volt a süllő kilója feketén, manapság a konyhakész fogassüllő 3–4 ezer forint.)
Az orvhalászat kockázatát jelentősen csökkenti, hogy az ellopott hal hiánya a vízen nem látszik: lebukni szinte kizárólag tettenéréssel lehet, leginkább a zsákmány kirakodásának idején. A vízen van idő eltüntetni a nyomokat, ha halőr vagy ismeretlen vízi jármű közeledik. Az autóban vagy vitorlás hajóban talált kifogott hal eredetének magyarázatára pedig mindig akad eredeti ötlet (lásd keretes írásunkat).
| ||
Elkap a gépszíj
A rapsicoknak alapvetően két fajtájuk van.
Az egyik a szakértő hobbihorgász, aki szereti a Balatont, de megrészegül a jó kapástól, és nincs ereje visszadobni az engedélyezetten felüli mennyiséget. Aztán szép lassan eluralkodik rajta a szenvedély, és a teljesítmény rabjává válik. Többségük nincs rászorulva a lopott halból származó bevételre; tudunk olyan, évtizedek óta külföldön dolgozó orvosról, akinek karácsonyi hazalátogatásakor első dolga léket vágni a befagyott Balatonba. De elkapta a gépszíj az említett rendőrkapitányon kívül a későbbi városvezetőt, tekintélyes polgárcsalád jól szituált kereskedő tagját és több vendéglőst is. A hőskorban nem egy újságcikk pedzegette azt, hogy a hirtelen megszaporodó önkéntes vízi rendőrök célja sem kizárólag a tó biztonságának a garantálása, sokkal inkább a státussal járó motorcsónak-használati engedély és a szabad mozgás a csalogató.
A másik csoport iparszerűen űzi a hallopást. Van család, ahol apáról fiúra száll a tudomány és az eszközpark, s évtizedek óta ez biztosítja a megélhetést. A hierarchia alján a Zala-torkolatnál merítőhálóval próbálkozó, illetve az illegális eszközöket és módszereket alkalmazó, „gereblyéző” és „pottyantózó” rapsicok állnak. A „gereblye” a szerelékre kötött nagyobb, többnyire hármas horog, amely a hal oldalába akad bele, a „pottyantózás” során pedig a két végén lesúlyozott fenékzsinórokon parafázott, felcsalizott sorhorgokkal szántják végig a mederaljat. A következő kaszt a vitorlásból és evezős csónakból fix, bevált helyeken horgászó és hálót vető orvhalászoké. Módszereik közé tartozott például, hogy borókafenyőből készült mesterséges akadályokat helyeztek el ívás idején a nádasok közelében, ahol zsákszámra fogták az ivadékaikat védő idősebb példányokat. Néhányuk lángos- és halsütödét is üzemeltetett a városi piacon és a strandokon. Mivel GPS és egyéb, pontos helymeghatározásra alkalmas eszköz akkoriban nemigen létezett, parti tereptárgyak és fények segítségével, jelzőcölöp leszúrásával, műanyag flakonok vagy kisebb bóják lerakásával igyekeztek a háló helyét megjegyezni és megjelölni. A Szigligeti-öböl egyik legjobb halászhelyét például a becehegyi vasúti megálló egyik lámpájának és a fölötte lévő országút állandó fényének együttállásával lehetett meghatározni. Ez nem mindig sikerült, a hullámzás vagy a vihar miatt a lerakott hálók ilyenkor elvesztek. Akkoriban a vitorlások és csónakázók gyakran szedtek fel elhagyott rapsichálókat – egy ízben a rendőrség 3 kilométernyi ilyen hálót foglalt le. A krém a legmodernebb hajókkal, csónakokkal és legfinomabb hálókkal felszerelt, szervezett, a rakodást és az értékesítést is konspirált körülmények közt végző csirkefogók csoportja, soraikban kiérdemesült vagy aktív halőrökkel és vízi rendőrökkel. A hivatásos halászokról pedig az járta, hogy minden harmadik-negyedik nemes hal egy heti rendszerességgel feltűnő fekete Volga csomagtartójába kerül; s az angolnák és busák lehalászásakor is gyanúsan sűrű az autóforgalom a Halásztelepen.
A keszthelyi pavilonsoron vagy a Helikon Szálló strandja melletti Pecás Büfénél ücsörgő törzsvendégek között közszájon forgó rapsicadomáknak se szeri, se száma. Máig tisztelettel emlegetik azt a hajdani kiváló vitorlázót, aki arra sem pazarolt energiát, hogy saját hálót dobjon be: megvárta, míg az állami halászok hálóját őrző hajó személyzete elalszik (berúg), és a másik végéről az éj leple alatt kiszedte a magáét. A legpofátlanabb pedig az a fiatalember volt, aki augusztus közepén, fényes nappal, a zsúfolt városi strandon a fürdőzők közé rakta le hálóját, és amikor a hét parafa jelződugó többsége eltűnt, gyorsan gumicsónakjába húzta a hallal teli alkalmatosságot. Fogtak itt csukát a Libás strand nádasánál szigonnyal, angolnát a Hévízi-tó lefolyójánál vesszőkosárral (az ugyanitt alkalmazott kézigránátos módszerről terjedő legendákat nem erősítette meg hiteles forrás), de a legtöbb történet a legértékesebb ragadozó halak, a fogassüllő, a lényegesen ritkább kősüllő és a harcsa fogásához kapcsolódik.
Az A.-ékat követő második rapsicgeneráció csúcsán a helyi közmegegyezés szerint két közeli rokon állt. Az egyik H., aki hideg fejjel, a legmagasabb felkészültséggel űzte az ipart, a másik S., aki kora gyerekkorától különleges érzékkel bírt a horgászat és a halfogás iránt, amelynek rejtelmeit A.-tól leste el. Egyik forrásunk, aki pár alkalommal rapsickodott vele, úgy fogalmazott: S. a halfogás Mozartja volt, folyékonyan beszélt halul. Megtörtént, hogy megjelent a keszthelyi móló tövében, pár tíz méterre a sikertelenül próbálkozó horgásztársaktól, és azok legnagyobb megdöbbenésére percenként emelte ki mellőlük a szebbnél szebb pontyokat. A kartársak nem tudták, hogy S. előzőleg saját fejlesztésű csalijával és etetési módszerével – a csalit megfelelő mélységben az iszapba taposva, hogy csak a nagyobb pontyok és csak a megfelelő időben férjenek hozzá – bebiztosította a fogást, s a pontos helyet egy a vízből éppcsak kilógó nádszállal jelölte meg. Aztán csak akkor dobott be, amikor a nádszál alig észrevehetően megmozdult. S. pontosan megmondta, hogy az adott időjárási viszonyoktól, széliránytól és -erősségtől, vízhőmérséklettől és évszaktól függően az öböl mely pontján éppen hol és milyen halra érdemes menni. S. és H. együtt kezdtek egyre nagyobb tétben orvhalászni, majd rivalizálni, s miközben H. halőrnek állva „hivatásból üldözte a bűnt”, a kettejük közti eldurvult játszma házgyújtogatáshoz, börtönhöz, végül S. öngyilkosságához vezetett.
Elszemtelenednek
A tragédiák végigkísérték a környék orvhalászatát (és persze tisztességes horgászok is estek olykor áldozatul). A hirtelen leszálló novemberi ködben eltévedve, vagy a decemberi viharokban felborult csónaktól a pár fokos vízben messze sodródva sokan vesztek oda. Volt, akit a viharkabátja hálóba akadó gombja rántott a hullámsírba. Akadt, aki felőrlődve a szenvedéllyel járó stressztől mindenét elvesztette, hajléktalan lett és megbolondult. Az orvhalászok az ezredfordulóra egyre inkább elszemtelenedtek, egyre jobb minőségű és nagyobb hálókkal halásztak, a konfliktusok kiéleződtek – míg aztán a mohóság, a halállomány fogyatkozása, az erősödő hatósági szigor és a felderítés hatékonysága (GPS, éjjellátótávcsövek és kamerák elterjedése) miatt a rapsickodás egyre rizikósabbá vált. A „legendás” generáció legtöbb tagja visszavonult, legtöbbje meghalt vagy nyugdíjba ment, és újra békés horgászként várja a kapást. De egy részük még aktív – amíg a halászlé és a rántott fogas a karácsonyi menü része marad, mindig lesz valaki, aki gondol egyet, és vízre száll egy ködös novemberi hajnalon.
| Meghökkentő mesék Korabeli tudósítások és rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a rajtakapott orvhorgászok a legváltozatosabb magyarázatokkal szolgáltak a náluk talált halat illetően. Egy, a közúti ellenőrzés során lebukott rapsic azzal védekezett, hogy épp a rendőrségre tartott, szomorúan ecsetelve, hogy a csónakjával véletlenül hálóba gabalyodott, és az abban talált sérült halakat viszi épp beszolgáltatni, hiszen mit is kezdhetne velük? A vízen tetten ért négytagú horgászkompánia pedig a vitorlás hajójukban talált 48 darab fogassüllő eredetét a következőképpen magyarázta: épp indulni készültek a partra, teljesen kimerültek, mert pontosan négy napja vannak kint a vízen, mind a négyen kifogták a napi három engedélyezett halat, így jött össze a szép mennyiség…
|
| A GOSZ A Kis-Balaton menti Garabonc horgászai, akiknek a Zala-szabályozást követően szó szerint a kertjük végében ugráltak a halak, és akik szerettek volna legálisan is horgászni, egy idő után megelégelték a hatóságok rugalmatlanságát és a megfelelő szabályozás hiányát, a rendszerváltás környékén megalakították a GOSZ-t, a Garabonci Orvhorgászok Szövetségét. A szervezet hosszú időn keresztül prosperált, az éves orvhorgászbálokról a megyei újság is rendre beszámolt, kiemelve, milyen szép gesztus a halőröket is meghívni ezekre az eseményekre, ahol Az év orvhorgásza díjának odaítélésében utóbbiak szakmai véleményének is jelentős szerep jut. |
| A zoknizás
A Keszthelyi-öböl sajátossága, legalábbis a Balaton nagy részéhez képest, hogy a mederfenék jórészt iszapos, homok szinte csak a strandok előtti területeken van, ahová azt mesterségesen töltötték a strandolók kényelmére. A süllő viszont éppen a homokot, a homokos mederaljban lévő gödröcskéket szereti, ezért itt a jobb az esély a fogásra. A 80-as években terjedt el a zoknizásnak nevezett süllőfogó gyakorlat, leginkább a keszthelyi Városi strand szigetfürdője és a Helikon Szálló strandja előtt. Az ember két lábára félig felhúz egy-egy frottírzoknit, egy kisebb csónakba kapaszkodik, a derékig-mellig érő vízben lábával kitapogatja a természetes vagy mesterséges gödröket. A zoknit a gödör pereméről belógatva várja, hogy a süllő ráharapjon (lehetőleg a zoknira, ne a lábujjra). Kapásnál gyorsan lenyúl, lerántja zoknit és halastul a csónakba dobja. A halfogás e kiveszőben lévő, különleges módja évekig népszerű volt, egy időben rendszeresen űzte a város apraja-nagyja, gimnazistáktól NB II-es focistákon át vitorlázóedzőkig.
|
