Ami a vért és a férfiasságot illeti, az elmúlt héten látott három világbajnoki mérkőzés, a két elődöntő és a döntő nem is nagyon cáfolt ránk: bizony többször szisszentünk fel egy-egy keményebb összecsapás ismétlésekor, s egyöntetűen megállapítottuk:
az emberi test tervezésekor
a nyak, a hátgerinc és a comb jelentős túlterhelésre lett kalibrálva, míg a fül, az orr és a száj kialakításakor a jóisten teljesen figyelmen kívül hagyta a 15-ös rögbi szabályait és átlagos igénybevételét (vagy már eleve számolt a professzionális fejvédők használatával). A mérkőzések élvezetében csak kissé zavart minket a szabályok pontos ismeretének hiánya, bár azok zömével tisztában voltunk: például tudtuk, hogy csak hátra lehet passzolni, hogy csak a labdás ember támadható, ismertük a pontozást és a védekezés elveit. Ezzel együtt kiváló szórakozást biztosított annak tippelgetése, hogy egy-egy oldalbedobást vajon melyik csapat fog elvégezni, vagy összedől-e a tolongás.
A rögbinek egyébként számtalan válfaja létezik: játszhatják heten, tizenegyen és tizenöten is. A mostani vb, amit Ausztráliában rendeztek,
a legnépszerűbb, a 15-ös
rögbi rendezvénye. Maga a világbajnokság mint sorozat viszonylag rövid múltra tekint vissza: 1987-ben rendezték az elsőt, ahol Új-Zéland győzött, azóta négyévenként sorrendben Ausztrália, Dél-Afrika, majd ismét Ausztrália lett a világbajnok. A Wallabies (az ausztrál válogatott beceneve) tehát címvédésre készült: ehhez azonban az első elődöntőben az ősellenséget, a rögbi braziljait, az All Blacksnek nevezett új-zélandiakat kellett legyőzniük.
Új-Zélandon a rögbi és a vitorlázás a két nemzeti sport: az Amerika Kupa elvesztése okozta csalódást az egész nemzet az ausztráloknál kivívott rögbisikerrel szerette volna feledtetni. Rontotta az új-zélandi esélyeket, hogy legnagyobb sztárjuk, Jonah Lomu veseproblémák miatt nem volt harcra fogható, és sérülés miatt Tana Umaga, a maori center sem lehetett ott az ellenfél megfélemlítését szolgáló ősi maori táncot, a hakát a meccs elején eljáró kezdőcsapatban.
A meccset zuhogó esőben, mély talajon rendezték, ami inkább a hazaiaknak kedvezett: a támadóbb szellemű kivik kezéből ki-kicsúszott a passzoknál a tojáslabda, a defenzívebb, a bíró által is kissé támogatott auszik végül könnyedén nyertek, elsősorban azért, mert a két rúgójátékos közül a hazai Flatley jócskán felülmúlta az új-zélandi McDonaldet. A Francia Intézet nagytermében enyhe csalódás a végeredmény: a közönség nagy része francia-új-zélandi döntőt várt, a négy évvel ezelőtti vb elődöntőjében a franciák tetemes hátrányból tudtak nagy meglepetésre fordítani, ami akkor is világszenzáció volt: most jöhetne a visszavágó.
Ám a franciák nemcsak az ausztrálokkal nem számoltak, hanem az angolokkal, pontosabban Johnny Wilkinson(posztja szerint) flyhalf-fal sem: Wilkinson, az angolok rúgójátékosa - aki a büntetőket egészen furcsa pozitúrából indítva végzi: leginkább egy olyan, botkormányt markoló vitorlázórepülő-tanoncra emlékeztet, akinek szorulása van -szinte egyedül veri a gallokat, a vasárnap délelőtt teljesen megtelő nagyteremben udvarias tapsot és enyhe rezignációt kiváltva.
Ez nem is az igazi rögbi,
mondja Robert, angol expatrióta és fanatikus. Elmondása szerint a Rugby Union szabályai (ellentétben a Rugby Leauge-éval, de ne menjünk bele) a büntetőt és a mezőnygólt jobban díjazzák, így sokkal nagyobb a rúgó játékosok szerepe, és egy jó rúgóval akár try (cél, amikor a játékos labdával a kezében éri el az alapvonalat) nélkül is győzni lehet. Ez a defenzív játéknak kedvez, az pedig a rögbi halála. Az idei világbajnoki döntőbe, talán épp ezért, két védekező csapat került, Robert, bár szurkol az angoloknak, nem vár nagy játékot.
A döntőn, francia résztvevő híján, a Francia Intézet nagytermében alig lézengenek, félidőben át is megyünk a Box utcába, ahol állítólag az angolok fergeteges ünnepre készülnek. Az ausztrál-angol párharcnak is komoly hagyománya és bukéja van: az utolsó négy testen (így hívják a válogatott meccset a rögbisek) azok az angolok győztek, akik még soha nem voltak világbajnokok. Az ausztrál himnuszt a nem épp aboriginalnak tűnő Ákos Muszlai énekli, a csapatok összekapaszkodva, teljes transzban hallgatják. Aztán a sok, egy sziklatömbből faragott, átlagosan 195 cm magas és 110 kilós test egymásnak feszül. A legelején rögtön célt ér el a hazai Tuqiri, aki csak Lomuhoz hasonlítható, a sok egybenyakú, vészjósló tekintetű kopasz közül kitűnik atletikus alakjával, viszonylag rendben lévő fogazatával és elképesztő gyorsaságával. A továbbiakban aztán keveset hallunk róla, ki tudja, talán nagyon ráállnak az angolok. Azok, akik szép csendben fordítanak, majd el is húznak, a félidő 14-5, még behozható. Az auszik be is hozzák, Flatley feljavul, a vég előtt fél perccel 11-14-nél belő egy 3 pontot érő büntetőt, jöhet a hosszabbítás.Abban aztán egy utolsó pillanatban dropból rúgott Wilkinson-góllal győznek az angolok, a húshegyek könnybe lábadó szemmel, boldogan vigyorognak, néhányuk karján gyermekével hallgatja a győzelmi dobogón, hogy Ákos újra énekel.
Tóth Benedek
