A pokol belül lakik (Adela Pejeva: Kié ez a dal?)

Film

A dolog, vélné a Balkán dolgaiban járatlan nézõ, ártatlanabbul már nem is indulhatna. Filmünk bolgár alkotója - aki egyébiránt Belgrádban végezte a fõiskolát, és a dokumentumfilmezés nagy mesterének, Zelimir Zilniknek a tanítványa - egy isztambuli kocsmában kapcsolódik éppen kifelé, vegyes társaságban. De a balkáni kocsmákban kezdõdõ történetek ritkán érnek jó véget.

A csodaszép török bárénekesnõ egy csodaszép török dalt énekel az õ csodaszép hangján. Ám a dallam az asztaltársaság minden - szerb, görög, bolgár, albán, macedón - tagjából váratlan reakciókat vált ki: a melódiát mindegyik a saját kulturális jószágaként ismeri. (A filmben ez az egyetlen megrendezett, jobban mondva rekonstruált jelenet.) A dolog szöget üt a rendezõnõ fejébe, és elindul, hogy a dallam nyomában bejárja a fél Balkánt, Sztambultól Szkopjéig, Korcétól Szarajevóig. Lássuk, hogyan köti össze a Balkán népeit a közös kultúra. Utazós mozi a gyönyörû Balkánról, és a szépség szeretetérõl!

Isztambulban a dal török változata filmsláger volt a hatvanas években, s egy nõcsábász hivatalnok mókás viszontagságait meséli el. Görögországban népies mûdalként vezeti elõ Glikeria, a híres énekesnõ, és buzuki hangja szól. Albániában albán népdalként halljuk viszont. Szarajevóban két változatával is találkozunk: az egyik szerelmes románc, sevdalinka, a másik kasida, harcias iszlám ének Allah dicsõségérõl. Bulgáriában egy nacionalista orgiához szolgáltatja a talpalávalót. Macedóniában egy dervis szintén muzulmán harci dalként ismeri: "dzihadska pesma". Mindenhol ugyanaz, és mindenhol más.

Hogy jól kitervelt, ügyes provokációval van dolgunk, az már Görögországban, a második helyszínen derengeni kezd. Ugyanis nincs a filmnek olyan megszólalója, aki ne saját kultúrtulajdonának tekintené a dallamot. Ami még nem is lenne baj: ha egyúttal nem zárna ki a birtoklásának lehetõségébõl azonnal mindenki mást. De a dolognak, sajnos, épp ez a lényege: mindenki ugyanazt gondolja róla. Hogy az övé, és csak az övé. Az albániai Korce piacterén egy jóember kifejti: a szerbeknek soha nem lehetne ilyen daluk, mert "nincsenek tradícióik". A szerb ortodox pap hevesen tiltakozik az ellen, hogy a dal esetleg cigány eredetû lenne. A maguk szelíd módján a szarajevói bosnyákok sem akarnak osztozni senkivel, és õk is saját magukat vetítik a dalba: azért olyan szép, mert a Keletet és a Nyugatot köti össze. Vagy mert török eredetû, és a kommunista idõkben börtön járt az elénekléséért (és Allah tiszteletéért). Nincs az a képtelenség, az az agresszív téveszme és primitív tör-ténelmi képzet, az önsajnálatnak az a veszedelmes, bosszúszomjas görcse, amit a dal ne lenne képes elõvarázsolni. Én vagyok, létezem, de Te csak másolat lehetsz, hamisítvány. Tolvaj, jöttment, ellenség.

Miközben a filmnek nincs olyan szereplõje, akit a dallamhoz ne fûzne valami mély, személyes érzelem; s ez alól a nézõ sem tudja magát kivonni (a fasiszta bolgár tinédzsereken kívül alig akad a filmben olyan megszólaló, aki ne nyerné meg rokonszenvünket). Az éltes korú szarajevói díva fiatalságára emlékszik, míg a harmatban fürdõ anatóliai leányról dalol. A görög kocsmai hegedûs beteljesületlen karrierjét siratja vele. Az albán énekesnõ az isten háta mögötti, szörnyû kisvárosban átszellemülten arról beszél, hogy a rezsim nem engedte lemezt készíteni; s hogy "az albánok ismerik a mértéket, és tudják, hogyan kovácsoljanak erõt a fájdalomból". Az egyéni frusztrációkra a nemzet hoz vigaszt, s a nemzet elnyomatása teszi tönkre az egyént. A személyes és a kollektív között elmosódik a határ, s mind a kettõ a giccsben oldódik fel.

Pejeva az érzelmekkel játszik, s ez a játék, vendégszeretet ide vagy oda, nem veszélytelen. A bulgáriai helyszínen egy agg hegedûs mindenkit lemészárolna, aki szerint a dal nem a bolgár felkelõk szent himnusza; Adelát a dél-szerbiai Vranjéban egy kocsmában kis híján megpofozzák, amikor vendéglátóinak lejátssza a dal szarajevói verzióját. "El lehetett volna kerülni a háborút?" - teszi fel a csak látszólag váratlan kérdést Pejeva a történet egy pontján, történetesen a szkopjei dervisnek. A válasz is csak látszólag értelmetlen. "A háború Isten átka volt. Tito elátkozta Boszniát. Mert Boszniában 750 000 vegyes házasságot kötöttek. De akkor hogy lehet eldönteni, hogy az a gyerek muzulmán lesz-e, katolikus vagy ortodox?" A dervis, a kedves, öreg dervis, miközben azt hiszi, hogy magyarázza a háborút, ezt, az elõzõt, az azt megelõzõt, a követ-kezõt, inkább reprodukálja annak vezérlõ filozófiáját.

S hogy valójában kié ez a dal?

Az egyik macedón változat egy bizonyos Paca nevû, csodálatos leányról szól, a Prilep melletti Drenovci falvának legendás szépségérõl. Adela felkerekedik, hogy megkeresse Paca Drenovcsankát. A csontszegény falu idõsebb, a nyomorba belebutult asszonyai azt állítják, még ismerték õt. S hogy hol lakott? Talán arra, fölfelé. De fönt, a hegy ormán a kamera nem talál mást, csak egy kiégett romot. Talán ez volt Paca háza. Talán ez a rom, ez a lerombolt ház; talán innen ered ez a dal.

A lélek legmélyérõl.

- bbe -

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.