A csodaszép török bárénekesnõ egy csodaszép török dalt énekel az õ csodaszép hangján. Ám a dallam az asztaltársaság minden - szerb, görög, bolgár, albán, macedón - tagjából váratlan reakciókat vált ki: a melódiát mindegyik a saját kulturális jószágaként ismeri. (A filmben ez az egyetlen megrendezett, jobban mondva rekonstruált jelenet.) A dolog szöget üt a rendezõnõ fejébe, és elindul, hogy a dallam nyomában bejárja a fél Balkánt, Sztambultól Szkopjéig, Korcétól Szarajevóig. Lássuk, hogyan köti össze a Balkán népeit a közös kultúra. Utazós mozi a gyönyörû Balkánról, és a szépség szeretetérõl!
Isztambulban a dal török változata filmsláger volt a hatvanas években, s egy nõcsábász hivatalnok mókás viszontagságait meséli el. Görögországban népies mûdalként vezeti elõ Glikeria, a híres énekesnõ, és buzuki hangja szól. Albániában albán népdalként halljuk viszont. Szarajevóban két változatával is találkozunk: az egyik szerelmes románc, sevdalinka, a másik kasida, harcias iszlám ének Allah dicsõségérõl. Bulgáriában egy nacionalista orgiához szolgáltatja a talpalávalót. Macedóniában egy dervis szintén muzulmán harci dalként ismeri: "dzihadska pesma". Mindenhol ugyanaz, és mindenhol más.
Hogy jól kitervelt, ügyes provokációval van dolgunk, az már Görögországban, a második helyszínen derengeni kezd. Ugyanis nincs a filmnek olyan megszólalója, aki ne saját kultúrtulajdonának tekintené a dallamot. Ami még nem is lenne baj: ha egyúttal nem zárna ki a birtoklásának lehetõségébõl azonnal mindenki mást. De a dolognak, sajnos, épp ez a lényege: mindenki ugyanazt gondolja róla. Hogy az övé, és csak az övé. Az albániai Korce piacterén egy jóember kifejti: a szerbeknek soha nem lehetne ilyen daluk, mert "nincsenek tradícióik". A szerb ortodox pap hevesen tiltakozik az ellen, hogy a dal esetleg cigány eredetû lenne. A maguk szelíd módján a szarajevói bosnyákok sem akarnak osztozni senkivel, és õk is saját magukat vetítik a dalba: azért olyan szép, mert a Keletet és a Nyugatot köti össze. Vagy mert török eredetû, és a kommunista idõkben börtön járt az elénekléséért (és Allah tiszteletéért). Nincs az a képtelenség, az az agresszív téveszme és primitív tör-ténelmi képzet, az önsajnálatnak az a veszedelmes, bosszúszomjas görcse, amit a dal ne lenne képes elõvarázsolni. Én vagyok, létezem, de Te csak másolat lehetsz, hamisítvány. Tolvaj, jöttment, ellenség.
Miközben a filmnek nincs olyan szereplõje, akit a dallamhoz ne fûzne valami mély, személyes érzelem; s ez alól a nézõ sem tudja magát kivonni (a fasiszta bolgár tinédzsereken kívül alig akad a filmben olyan megszólaló, aki ne nyerné meg rokonszenvünket). Az éltes korú szarajevói díva fiatalságára emlékszik, míg a harmatban fürdõ anatóliai leányról dalol. A görög kocsmai hegedûs beteljesületlen karrierjét siratja vele. Az albán énekesnõ az isten háta mögötti, szörnyû kisvárosban átszellemülten arról beszél, hogy a rezsim nem engedte lemezt készíteni; s hogy "az albánok ismerik a mértéket, és tudják, hogyan kovácsoljanak erõt a fájdalomból". Az egyéni frusztrációkra a nemzet hoz vigaszt, s a nemzet elnyomatása teszi tönkre az egyént. A személyes és a kollektív között elmosódik a határ, s mind a kettõ a giccsben oldódik fel.
Pejeva az érzelmekkel játszik, s ez a játék, vendégszeretet ide vagy oda, nem veszélytelen. A bulgáriai helyszínen egy agg hegedûs mindenkit lemészárolna, aki szerint a dal nem a bolgár felkelõk szent himnusza; Adelát a dél-szerbiai Vranjéban egy kocsmában kis híján megpofozzák, amikor vendéglátóinak lejátssza a dal szarajevói verzióját. "El lehetett volna kerülni a háborút?" - teszi fel a csak látszólag váratlan kérdést Pejeva a történet egy pontján, történetesen a szkopjei dervisnek. A válasz is csak látszólag értelmetlen. "A háború Isten átka volt. Tito elátkozta Boszniát. Mert Boszniában 750 000 vegyes házasságot kötöttek. De akkor hogy lehet eldönteni, hogy az a gyerek muzulmán lesz-e, katolikus vagy ortodox?" A dervis, a kedves, öreg dervis, miközben azt hiszi, hogy magyarázza a háborút, ezt, az elõzõt, az azt megelõzõt, a követ-kezõt, inkább reprodukálja annak vezérlõ filozófiáját.
S hogy valójában kié ez a dal?
Az egyik macedón változat egy bizonyos Paca nevû, csodálatos leányról szól, a Prilep melletti Drenovci falvának legendás szépségérõl. Adela felkerekedik, hogy megkeresse Paca Drenovcsankát. A csontszegény falu idõsebb, a nyomorba belebutult asszonyai azt állítják, még ismerték õt. S hogy hol lakott? Talán arra, fölfelé. De fönt, a hegy ormán a kamera nem talál mást, csak egy kiégett romot. Talán ez volt Paca háza. Talán ez a rom, ez a lerombolt ház; talán innen ered ez a dal.
A lélek legmélyérõl.
- bbe -
