A pokol belül lakik (Adela Pejeva: Kié ez a dal?)

Film

A dolog, vélné a Balkán dolgaiban járatlan nézõ, ártatlanabbul már nem is indulhatna. Filmünk bolgár alkotója - aki egyébiránt Belgrádban végezte a fõiskolát, és a dokumentumfilmezés nagy mesterének, Zelimir Zilniknek a tanítványa - egy isztambuli kocsmában kapcsolódik éppen kifelé, vegyes társaságban. De a balkáni kocsmákban kezdõdõ történetek ritkán érnek jó véget.

A csodaszép török bárénekesnõ egy csodaszép török dalt énekel az õ csodaszép hangján. Ám a dallam az asztaltársaság minden - szerb, görög, bolgár, albán, macedón - tagjából váratlan reakciókat vált ki: a melódiát mindegyik a saját kulturális jószágaként ismeri. (A filmben ez az egyetlen megrendezett, jobban mondva rekonstruált jelenet.) A dolog szöget üt a rendezõnõ fejébe, és elindul, hogy a dallam nyomában bejárja a fél Balkánt, Sztambultól Szkopjéig, Korcétól Szarajevóig. Lássuk, hogyan köti össze a Balkán népeit a közös kultúra. Utazós mozi a gyönyörû Balkánról, és a szépség szeretetérõl!

Isztambulban a dal török változata filmsláger volt a hatvanas években, s egy nõcsábász hivatalnok mókás viszontagságait meséli el. Görögországban népies mûdalként vezeti elõ Glikeria, a híres énekesnõ, és buzuki hangja szól. Albániában albán népdalként halljuk viszont. Szarajevóban két változatával is találkozunk: az egyik szerelmes románc, sevdalinka, a másik kasida, harcias iszlám ének Allah dicsõségérõl. Bulgáriában egy nacionalista orgiához szolgáltatja a talpalávalót. Macedóniában egy dervis szintén muzulmán harci dalként ismeri: "dzihadska pesma". Mindenhol ugyanaz, és mindenhol más.

Hogy jól kitervelt, ügyes provokációval van dolgunk, az már Görögországban, a második helyszínen derengeni kezd. Ugyanis nincs a filmnek olyan megszólalója, aki ne saját kultúrtulajdonának tekintené a dallamot. Ami még nem is lenne baj: ha egyúttal nem zárna ki a birtoklásának lehetõségébõl azonnal mindenki mást. De a dolognak, sajnos, épp ez a lényege: mindenki ugyanazt gondolja róla. Hogy az övé, és csak az övé. Az albániai Korce piacterén egy jóember kifejti: a szerbeknek soha nem lehetne ilyen daluk, mert "nincsenek tradícióik". A szerb ortodox pap hevesen tiltakozik az ellen, hogy a dal esetleg cigány eredetû lenne. A maguk szelíd módján a szarajevói bosnyákok sem akarnak osztozni senkivel, és õk is saját magukat vetítik a dalba: azért olyan szép, mert a Keletet és a Nyugatot köti össze. Vagy mert török eredetû, és a kommunista idõkben börtön járt az elénekléséért (és Allah tiszteletéért). Nincs az a képtelenség, az az agresszív téveszme és primitív tör-ténelmi képzet, az önsajnálatnak az a veszedelmes, bosszúszomjas görcse, amit a dal ne lenne képes elõvarázsolni. Én vagyok, létezem, de Te csak másolat lehetsz, hamisítvány. Tolvaj, jöttment, ellenség.

Miközben a filmnek nincs olyan szereplõje, akit a dallamhoz ne fûzne valami mély, személyes érzelem; s ez alól a nézõ sem tudja magát kivonni (a fasiszta bolgár tinédzsereken kívül alig akad a filmben olyan megszólaló, aki ne nyerné meg rokonszenvünket). Az éltes korú szarajevói díva fiatalságára emlékszik, míg a harmatban fürdõ anatóliai leányról dalol. A görög kocsmai hegedûs beteljesületlen karrierjét siratja vele. Az albán énekesnõ az isten háta mögötti, szörnyû kisvárosban átszellemülten arról beszél, hogy a rezsim nem engedte lemezt készíteni; s hogy "az albánok ismerik a mértéket, és tudják, hogyan kovácsoljanak erõt a fájdalomból". Az egyéni frusztrációkra a nemzet hoz vigaszt, s a nemzet elnyomatása teszi tönkre az egyént. A személyes és a kollektív között elmosódik a határ, s mind a kettõ a giccsben oldódik fel.

Pejeva az érzelmekkel játszik, s ez a játék, vendégszeretet ide vagy oda, nem veszélytelen. A bulgáriai helyszínen egy agg hegedûs mindenkit lemészárolna, aki szerint a dal nem a bolgár felkelõk szent himnusza; Adelát a dél-szerbiai Vranjéban egy kocsmában kis híján megpofozzák, amikor vendéglátóinak lejátssza a dal szarajevói verzióját. "El lehetett volna kerülni a háborút?" - teszi fel a csak látszólag váratlan kérdést Pejeva a történet egy pontján, történetesen a szkopjei dervisnek. A válasz is csak látszólag értelmetlen. "A háború Isten átka volt. Tito elátkozta Boszniát. Mert Boszniában 750 000 vegyes házasságot kötöttek. De akkor hogy lehet eldönteni, hogy az a gyerek muzulmán lesz-e, katolikus vagy ortodox?" A dervis, a kedves, öreg dervis, miközben azt hiszi, hogy magyarázza a háborút, ezt, az elõzõt, az azt megelõzõt, a követ-kezõt, inkább reprodukálja annak vezérlõ filozófiáját.

S hogy valójában kié ez a dal?

Az egyik macedón változat egy bizonyos Paca nevû, csodálatos leányról szól, a Prilep melletti Drenovci falvának legendás szépségérõl. Adela felkerekedik, hogy megkeresse Paca Drenovcsankát. A csontszegény falu idõsebb, a nyomorba belebutult asszonyai azt állítják, még ismerték õt. S hogy hol lakott? Talán arra, fölfelé. De fönt, a hegy ormán a kamera nem talál mást, csak egy kiégett romot. Talán ez volt Paca háza. Talán ez a rom, ez a lerombolt ház; talán innen ered ez a dal.

A lélek legmélyérõl.

- bbe -

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A mókamester

„Mindenki nyugodjon le. Újra jó a víz Fehérváron” – közölte Takács Péter a Facebookon, egy szurikátát ábrázoló mémmel illusztrálva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy eleve valami piti ügyről, műbalhéról volt szó.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”