Bojtár B. Endre

A dél-afrikai békés hatalomváltásnak, az apartheid bukásának megvolt az ára: a fehér katonai és karhatalmi establishment csak akkor volt hajlandó beleegyezni az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus legalizálásába és a szabad választásokba, ha tagjai amnesztiát kapnak a kihunyó rezsim minden régi bűnéért. Az új ideiglenes alkotmány létrehozott egy speciális testületet, a Truth and Reconciliation Committe-t (TRC), melynek mandátuma az apartheid alatt elkövetett jogsértések feltárására szólt. Azok, akik e jogsértéseket elkövették, önként jelentkezhettek a meghallgatásokra, a bizottság pedig kivizsgált minden egyes esetet. De ítéletet nem mondott. Épp ellenkezőleg: a kimerítő beismerés amnesztiát garantált a súlyosan vétkezőknek. Azoknak viszont, akik nem folyamodtak amnesztiáért, bíróság előtt kell majd felelniük korábbi tetteikért. A bizottság a történelemben egyedülálló módon próbált megbirkózni a múlt súlyos, politikai indíttatású bűneivel. Sokan - főként az áldozatok oldalán állók -bírálták azért, mert, úgymond, zárójelbe helyezte a büntetőjogot, és megbocsátást árult ott, ahol csak büntetésnek, sőt megtorlásnak lenne helye, sokan pedig -főként az elkövetők oldalához tartozók -azért, mert exponálta az apartheid addig hallgatás övezte, rút orcáját. A bizottság alelnökével a Közép-európai Egyetem Jogi Tanszéke által szervezett konferencia után beszélgettünk.

Küldöttgyûlés elõtt áll az SZDSZ. A liberálisokat tavaly rendesen padlóra küldték a fiatal magyar polgárok, nem utolsósorban az MSZP-vel kötött, amúgy nem sikertelen koalíció bosszulta meg magát ily módon. Ennél is nagyobb fejfájást okoz sok szabaddemokratának, hogy egy sajátos tézispapíron kívül egyelõre nem látszik a kibontakozás elméleti és gyakorlati útja, a népszerûség pedig a parlamenti küszöb határán mozog. Hogyan tovább?

Az épp aktuális balkáni válságok során 1990 óta már megszokhattuk, hogy a nyugati politikusok csak a menetrendszerűen bekövetkező tömeggyilkosságok valamelyikének hatására hajlandók valamit "tenni". Így volt ez 1991 telén, amikor Horvátország nemzetközi elismerését Vukovar elestének és a városban rekedtek egy részének lemészárlása kellett hogy megelőzze, így volt 1994 februárjában, amikor a szarajevói Markale piacon hatvannégyen haltak meg, hogy a NATO a szerb nehéztüzérséget visszavonassa a várost övező ormokról, és a daytoni egyezmény aláírásához vezető úton is Srebrenica lakóinak kivégzése volt az első állomás.

Interjúalanyunk kisgyermekként Észtországból vetődött Amerikába, később, felnőtt fejjel pedig a szilárdtest-fizikából a politológiába. Egy darabig a Kaliforniai Egyetemen tanított, aztán, a szovjet idők elmúltával félig visszatelepült az óhazába, ahol a tartui egyetemen nyitott politológia-kiskereskedést. 1992-ben elindult az észt elnökválasztáson: furcsamód épp Lennart Meri, a későbbi győztes unszolására. Meri terve az volt, hogy Taagepera az első, közvetlen fordulóban megakadályozhatja az exkommunista Rüütel győzelmét, a másodikban, ami viszont már a parlamentben zajlik, neki, Merinek lesz többsége. És így is lett. Taagepera, még mielőtt öntestével siklatta volna ki az észtországi kommunista visszarendeződés vonatát, írt két történelemkönyvet a balti államokról (az egyik magyarul: A balti államok története, R. Misiunasszal, 2000-Osiris, 1994), egyet Észtország függetlenné válásáról és még egyet, amely a politikatudomány egyik alapvetése lett. Ez a Helyek és szavazatok (Seats and Votes, 1984, Matthew Shugarttal közösen) című dolgozat, amely a választási rendszereket elemzi, matematikai megközelítésben.

Bosznia-Hercegovinát nem könnyű összerakni: amikor csak teheti, és ha hagyják, felfeslik a varrás mentén. Az egységet lennének, elvileg, a hét végén megtartott választások is erősíteni; az eredményekről azért nem számolunk be, mert a hétfői lapzártakor még csak annyit tudni, hogy mindenki győztesnek kiáltotta ki magát (az első, nem hivatalos eredmények kedden kezdenek csordogálni). Ezért ez a cikk nem is az eredményekről szól, hanem azokról a folyamatokról, jelenségekről, amelyek ezeket a választásokat megelőzték.

Valaki miatt meghalt egy ember. Farkas Istvánnak hívták, harminckét éves volt, és TMK-lakatosként dolgozott Lyukóbányán, a Miskolc fölötti szénbányában. Amikor idén május 21-én az egyik vágatban, háromszáz méterrel a föld alatt hegesztőpisztollyal szét kellett vágnia egy kaparóteknőt, a vasdarab alá rejtett paxit felrobbant. Farkas István a helyszínen meghalt, két munkatársa közül az egyik fél fülére megsüketült, a másik is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.

A múlt héten választást tartottak Észak-Írországban a tartományi nemzetgyűlésbe, abba az intézménybe, amely a múlt szeptemberben elindult békefolyamat alappillére hivatott lenni. Nem először történik most kísérlet arra, hogy Észak-Írország dolgait saját politikusaira bízzák: 1974-ben és 1985-ben, amikor hasonló elvek szerint próbált valami rendezést tető alá hozni a brit kormány, a kísérlet totális káoszba és heveny erőszakhullámba torkollott.

A múlt pénteken Észak-Írországban és Írországban népszavazást tartottak: Észak-Írországban arról, hogy a nép elfogadja-e az április 10-én aláírt belfasti békemegállapodást, Írországban meg arról, hogy módosítsák-e az ír alkotmány ama két passzusát, amely területi igényeket támasztott Nagy-Britanniával szemben Észak-Írországra. Az igen mindkét helyen győzött: Írországban 95, Észak-Írországban 71 százalékkal. A tartomány történetében ez volt az első olyan eset, amikor katolikusok és protestánsok nagy számban ugyanarra a dologra voksoltak.

Nem kétséges, hogy a következő kormányzati ciklus vezérmotívuma az EU-csatlakozásra való felkészülés lesz. És ha igaz az, amit Somogyi integrációs államtitkár lapunknak nyilatkozott, hogy tudniillik az EU-csatlakozás nem alku kérdése, hanem vagy köll az egész, úgy, ahogy van, vagy mehetünk, amerre látunk, és csak az a kérdés, hogy a pakett melyik részét mikor fogadjuk el, akkor a magyar külpolitika (és más politika) cselekvési tere igencsak szűk lesz a következő négy évben. Akkor viszont miről beszélünk?

Azt a szerződést, amit múlt péntek délután írt alá a brit és az ír kormány tárgyalódelegációja a belfasti Stormont palotában, már megszületése pillanatában "történelminek" nyilvánította majdnem mindenki, aki arra járt. A pátoszból annyi volt, hogy még télire is jut belőle: Tony Blair angol miniszterelnök például valamikor csütörtökön, a végső diplomáciai csata előtt "a történelem súlyos kezét érezte a vállán nyugodni".

Egy kis lépés nekik, egy nagy lépés az emberiség magyar részének: az Európai Unió megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Magyarországgal és még öt tagjelölttel. A Narancs leginkább azt próbálta megtudni a magyar tárgyalóküldöttség vezetőjétől, hogy sérül-e a magyar szuverenitás, hol tartunk a jogharmonizációval, és milyen parlamenti kontrollja lesz a folyamatnak.